„Valamikor réges-régen, ezer évnél is régebben, élt egy nagy bölcs Nippon földjén. Takakuni volt a neve, dajnagon (udvari ember) volt a tisztsége. Törvényt hozott, ítéletet, ítélkezett élők felett; bölcs urának parancsára, a nagy sogun (fejedelem) kívánatára. Élemedett korában volt már, amikor pihenőre tért, és Udzsiba vonult vissza cseresznyevirágos, szilvafaárnyékos, hűvös, kies nyaralójába. Évek fáradalmait ott pihente ki, bölcs elmélkedésekbe hajtván a hosszú évek gondjaitól barázdált arcát. Udzsi bölcse lett a neve, messze terjedt híressége. Amint élt-éldegélt a nyaralójában, krizantémok berkeiben, madárdalok zengzetében, sok mindenen akadt meg a szeme s eltűnődő, figyelgető gondolatja. Buddha szentségére nézvén bizakodvást, házi oltárához járván imádkozvást, Nippon népe sorsa kóválygott fejében, annak gondja rezgett aggódó szívében. Térdvánkoskáját maga alá hajtván, ott üldögélt est est után, és a leáldozóban levő Napistenkének ott játszadoztak előtte aranyfonal-sugarai.”
(Részlet az előszóból)
No comments:
Post a Comment