A kötetben szereplő két művet azzal a céllal állítottuk párba, hogy az olvasó hitelesebb képet alkothasson a középkori Japán katonai hagyományairól és az ehhez kapcsolódó sajátos filozófiáról. Az öt elem könyve 1645-ben íródott. Szerzője, Mijamotó Muszasi (宮本武蔵, Hepburn átírással: Miyamoto Musashi) egy valódi csatákban edződött, híres vívómester volt, aki művében saját tapasztalatain alapuló, gyakorlati útmutatással szolgált mindazoknak, akik a Harcos Útját választották.
A szamuráj becsületkódexének írója, Taira Sigeszuke korának híres, konfuciánus szellemiségű tudósa és hadművésze volt. Igyekezett pontos szabályok formájában rögzíteni mindazt, amire egy leendő harcosnak hivatása gyakorlásához és szolgálatának teljesítéséhez szüksége lehet.
A legendás két kard technikát kidolgozó Mijamotó Muszasi (1584–1645) – teljes nevén Sinmen Muszasi No Kami Fudzsivara No Gensin –, annak ellenére lett a japán nép legendás hőse, hogy igazából gazdátlan szamurájként, róninként járta be az országot.
Akkoriban ez a státusz alig jelentett többet a rablónál. Muszasi alakját nagyon sokszor foglalták már történetekbe, melyek jórészt idealizáltak voltak, akár csak a mi Mátyás királyunk mesei megjelenése.
Maga a mű az 1600-as Segikahara-i csata után 45 évvel íródott. Ezt azért tartom fontosnak, mert a Tokugawa sógunátus ekkorra teljesen megszilárdította a hatalmát, és Japán történelmében beköszöntött a béke kora (1603–1867). Ez okozta, hogy a szamurájok nagy mennyiségben lettek gazdátlanok, és váltak roninná.
Maga a kardművészet azonban pont ezután vált igazi harcművészetté, mert a háború nélkül maradt szamurájoknak elég sok idejük maradt tökéletesíteni a technikájukat. Lépten-nyomon új iskolák, stílusok bukkantak fel.
Ebben a korszakban vált Muszasi országjáró mesterré, olyan kardforgatóvá, aki iskoláról iskolára járva tökéletesítette tudását, stílusát. A könyvben szereplő műve, Az öt elem könyve nem más, mint egy kardoktató tanácsai, melyek filozófiai háttérrel is rendelkeznek.
Meg kell mondanom, nagyon sok olyan rész van, ami általánosságokat állít és részletgazdaságnak még a nyomát sem lelni benne, de ne csodálkozzunk rajta, mert ezeket nem polgároknak, hanem szamurájoknak írta, és azok közül sem a kezdőknek.
Saját meglátásom szerint egy csipetnyivel több egoizmus van benne, mint amennyi valódi információ lelhető fel a tényleges vívást illetően. Olvasmányosságát illetően nem könnyű iromány. Sajnos helyenként mintha a fordítással is lennének gondok, mivel a stratégia folyamatosan a stílus szó helyét foglalja el, de ennek ellenére kihagyhatatlannak tartom, mivel a japán kultúra egyik emléke, és aki szeretne akár egy pillantást is vetni az akkori gondolkodásmódra, annak ez remek ablaknak minősülhet.
A kötetben olvasható másik mű a híres konfuciánus szellemiségű tudós, Taira Sigeszuke (1639–1730) A szamuráj becsületkódexe 「武道初心集」című alkotása, amely saját korában szinte minden szamurájnak kötelező olvasmánya lett, igazi jelentősége azonban ennek is a Tokugawa dinasztia alatt teljesedett ki, mivel az egységes szamuráj kép is ekkorra alakult ki.
A mű olyan erkölcsi és életmódbeli tanácsokat adott a szamurájoknak, amit mi magunk is megfogadhatnánk a mai korban. A tisztálkodás, az élet szemlélete, a gyönyörök mértéke, a hasznos és haszontalan megkülönböztetése, sőt maga a szülőkkel és gyerekekkel való bánásmód ajánlott mértéke is az ajánlások között szerepel.
A szamurájoknál mindennapos halál kérdését is olyan egyszerűen fogalmazza meg, hogy az világos és érthető: a szamuráj ne keresse a halált, de éljen úgy, hogy minden dolga rendezett legyen, hogy ha a kötelességteljesítés közben elhalálozna, akkor ez a hátramaradtakat ne érje elviselhetetlen anyagi és lelki csapásként.
A nyugati világ a közelmúltban fedezte fel Szun Cét, akinek két és fél ezer éves hadtudományi műve mára filozófiává nemesedett.
