Részlet az Előszóból:
Ki ne hallotta volna Isten ostorának, Attilának, a világhódító Dzsingisz kánnak vagy a magyar tatárjárás félelmetes fővezérének, Batu kánnak a nevét? Avagy ki ne tudná, hogy a magyarok ősei a 9. század végén jöttek be a Kárpát-medencébe valahonnan keletről, hosszú vándorút után? De ha e pár közismert tényen túlmenően a történelmi események mélyebb ismeretét kérnénk számon akár alapos humán műveltséggel rendelkező emberektől, azt hiszem, pár mondat után sokan ismereteik végére jutnának. Kik voltak a hunok, honnan jöttek, hogyan tudtak hatalmas birodalmat alapítani? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása során messze keletre kell elmennünk, mert az Európa keleti végén időről időre feltűnő keleti népek, a hunok, az avarok, a magyarok vagy a tatárok története Ázsia belsejében kezdődött. Az európaiak e keleti végeken megjelenő népeket csak történeti útjuk végső fázisában ismerték meg, s ázsiai múltjuk legtöbbször teljes homályban maradt. E keleti népek történetének a vizsgálata, mely önmagában is elsőrendű tudományos feladat a magyar tudományosság számára, a magyarok keleti származásánál fogva, különösen izgalmas. Nem véletlen, hogy Belső-Ázsia kutatásában, s azon belül is Belső-Ázsia történeti főszereplőinek, a török és mongol népeknek a megismerésében a magyarok mindig elöl jártak. Elég lesz, ha csak Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Németh Gyula és Ligeti Lajos nevét említjük ez alkalommal.
Mindezek ellenére Belső-Ázsia történetének összefoglaló magyar nyelvű műve máig nem készült el. Ebben a témakörben jelent meg Ligeti Lajos Az ismeretlen Belső-Ázsia című munkája (Budapest, 1940), mely hatalmas ismeretanyagot közöl élvezetes stílusban, de nem adja Belső-Ázsia folyamatos történetét, csak egy-egy korról rajzol kiragadott képeket. Czeglédy Károly Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig című könyve (Budapest, 1969) kiváló összefoglalása a steppe történetének a Kr. u. 6. századig, de időben korlátozott volta s rendkívül nehéz tudományos prózája miatt nem pótolhat egy összefoglaló, közérthető művet. Az idegen nyelvű szakirodalomban is mindössze pár összefoglaló munka létezik, melyek közül kétségkívül a mai napig a leghasználhatóbb René Grousset L’empire des steppes című műve (Paris, 1939).
Könyvem azon egyetemi előadásokból nőtt ki, melyeket 1976 óta rendszeresen tartottam az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán török és
mongol szakos hallgatóknak. Az anyag egyre bővült, s a végén ez a kötet kerekedett ki belőle, amely immár az egyetemi hallgatókon túlmenően minden érdeklődőnek rendelkezésére áll, akit a történelem és a keleti kultúrák világa vonz.
Ezek után, jó középkori szokásnak megfelelően, mentegetőzéssel kell folytatnom mondandómat, mégpedig a könyv címét illetően; először a történet, másodszor a Belső-Ázsia terminus vonatkozásában. A történet vagytörténelem az emberi társadalmak élettörténetét hivatott megrajzolni a maga sokoldalúságában és teljességében. Az események története, a történelemnek mintegy a váza éppúgy szerves része ennek a folyamatnak, mint az emberi kultúra története, vagy a politika, jog, gazdaság és társadalom intézményrendszerének a fejlődése. Rögtön szeretném leszögezni, hogy a történelem nem így, amaga teljességében fog megjelenni könyvemben. Ennek oka egyrészt az egy ember erejét és áttekintő képességét gyakran meghaladó hatalmas anyag, de talán sokkal nagyobb súllyal esik latba a tárgyalandó terület jellege. Nagy mennyiségű, rengeteg nyelven és írással feljegyzett forrás tanulságait kell egységes képpé összegezni. Ez az anyag túlságosan nagy és sokrétű ahhoz, hogy egy kutató egyformán otthon legyen minden részében (mondjuk a kínaitól kezdve az arabon át a bizánci görög forrásokig), de túlságosan hézagos időnként ahhoz, hogy a történelmi lét bizonyos szféráiról akárcsak felszínes képet is nyerhessünk. A kutatások jelenlegi állása mellett természetes, hogy a politikai történet fog dominálni a társadalomtörténet felett.
Mentegetőzésem másik tárgya a Belső-Ázsia terminus maga, azaz a tárgyalt történelem térbeli kerete. Merőben elbizakodott és kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnnék, ha valaki egy személyben kísérelné megírni Európa történetét, akárcsak a legvázlatosabb, legegyszerűbb ismeretterjesztő szinten. De Belső-Ázsia esetében ez az első pillanatra szerénytelennek tűnő munka nem lehetetlen a tárgyban rejlő sajátságok következtében. Az első, bevezető fejezetekben éppen ezeket a sajátosságokat próbálom megrajzolni: a történelem földrajzi színhelyét, a táj adta gazdasági lehetőségeket, a nomadizmust és annak társadalmi vetületeit, valamint a Belső-Ázsiára vonatkozó források fajtáit és jellegét. Mindezek alapján talán érthetővé válik az az egységes vagy hasonló gazdasági és politikai berendezkedés, amelynek alapján René Grousset e területet a „steppék birodalma” találó címkével illette, s amely lehetővé teszi ennek ahatalmas történelmi tájegységnek az együttes tárgyalását.
Az egyes népek és korok vonatkozásában bizonyos egyenetlenségek fognak mutatkozni, melyek több okból erednek. Egyrészt kétségkívül vannak korok, amelyek „csendesebbek”, s politikai eseményekben szegényebbek, mint más korszakok. Máskor viszont mintha felgyorsulna a történelem, s döntő politikai események, csaták, birodalmak születése vagy bukása, nagy korszakváltások, mindent átalakító hatalmas népmozgalmak követhetők nyomon. A történelemnek ez a ciklikussága nagy vonásokban a forrásokban is megfigyelhető: nagy történelmi korokban rendszerint több forrás szólal meg és beszél a történelemről, mintha a történetíró is érezte volna, melyik az az időszak, amiről beszélnie kell, beszélnie érdemes. Ugyanakkor egy-egy korszakon belül is, legyen az nagy történeti váltások kora vagy „egyszerűbb” történeti kor, a különböző népek, népcsoportok, törzsek, törzsszövetségek nem egyformán jutottak szerephez.
Nyilvánvaló, hogy a történelem előterében levő vagy oda került népekre koncentrálnak a forrásaink. De ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk, hogy egy nép eltűnése a forrásokból nem jelenti automatikusan a nép eltűnését a történelemből, hanem vagy a történelem előteréből mozdult el ez a nép, vagy pedig egykori lakóterületét hagyta el. Végezetül pedig, az egyes népeket és korokat nem egyforma mélységben kutatták, s a jelen összefoglalás szükségszerűen tükrözi a kutatások állását. Így többet tudtam mondani akkor, ha egy-egy korszakra a részletkutatások mellett megbízható összegzések is állnak rendelkezésünkre. Természetesen nem hallgathattam el személyes véleményemet, sem az egyes kérdésekben, sem a könyv szemléletében. Könyvem tehát tükrözi a kutatások állását, megmutatja, hol vannak már viszonylag megbízható ismereteink, s hol vannak még nagy hiányok ismereteinkben.
A fent említett objektív okokból származó egyenetlenségekhez még egy járul, de ez már szubjektív, a szerző szándékából fakadó ok. Jóllehet igyekeztem a 12. század előtti Belső-Ázsia történetének minden korszakát és területét, hacsak villanásszerűen is felvázolni, jóval több teret szenteltem a Belső-Ázsiához közvetlenül csatlakozó kelet-európai steppevidék történetének, mint azt egy hasonló jellegű külföldi összefoglaló munka teszi vagy tenné. Például Grousset alig szól a besenyőkről, úzokról, kunokról és magyarokról. Talán fölösleges hangsúlyoznom, hogy miért érdekesek számunkra ezek a népek. Remélem, ezt az enyhe elfogultságomat bocsánatos bűnnek fogja tartani a magyar olvasó, akinek számára ez a könyv íródott.
Nem fejezhetem be bevezető soraimat anélkül, hogy ne szólnék végezetül arról anehézségről, amellyel minden Belső-Ázsia-történetnek szembe kell néznie, s ez a szemléleti keret kérdése. Az európai történelem tárgyalásánál is gyakran csődöt mondó nemzeti történelem szemlélete még kevésbé alkalmazható Belső-Ázsia esetében. A mai török és mongol etnikumok csak a 13. század, a mongol kor viharai után szilárdultak meg, legtöbbjük még később, a 16. században. Például kazak és özbek népről vagy nemzetiségről a 16. század előtt kötve beszélhetünk. Bár előfordul mindkét népnév már korábban is, de mai értelmében csak e korban jelenik meg. Következésképpen a kazak vagy özbek „nemzeti” történelem kezdete a 16. század, bármennyire is korábbra nyúlnak vissza a gyökerei. Természetesen az özbek vagy kazak nemzeti történelem szempontjából a 16. század előtti korok története is bevonható, mint az illető nemzetek kialakulásának az előzménye. Ez esetben az illető etnikumok etnogenezisének a kérdését vizsgáljuk, amely ugyan lényeges kutatási terület, de egy általános Belső-Ázsia történetben nem lehet döntő szempont. Ugyanis Belső-Ázsiában, akárcsak a 18. század előtti Európában, a nemzetiség és az állam nem volt egybeeső fogalom. Döntően a politikai, hatalmi tényezők befolyásolták az etnikai folyamatokat. Ily módon, ha csak etnikai történetet adunk, szükségképpen összeütközésbe kerülünk a politikai történettel. Egy példán hadd világítsam ezt meg. A 6–8. században a Türk Birodalom Belső-Ázsia egyik leghatalmasabb politikai egysége volt, melynek területi központja a mai Mongólia területén volt, etnikailag pedig, a török népelemek dominanciája mellett, igen tarka képet mutatott. Ha az etnikai történet szempontjából közelítünk a Türk Birodalomhoz, akkor a legtöbb mai török etnikumú nép jogosan egyik történelmi előzményének
{12} tarthatja a türköket, anélkül persze, hogy ez vagy az a mai nép kisajátíthatná őket. Ugyanakkor, mivel az állam legfontosabb ismérve a territorialitás, azaz a terület fölötti rendelkezés, kétségkívül az egykori Türk Birodalom területi örökösei a mongolok a 12–13. század óta. Következésképpen a Türk Birodalom története a mai Mongólia történetének is az előzménye. Hasonló ez a helyzet ahhoz, hogy a gepidák például a germán népek történeti múltjához éppúgy hozzátartoznak, mint a magyar állam területi keretéül szolgáló Kárpát-medence történetéhez. Tárgyalásomban igyekeztem mind a mai nemzeti keretek, mind az állami keretek történeti visszavetítését elkerülni, oly módon, hogy a történelem tárgyalási alapjául a történeti tájegységeket vettem. Ezekről a későbbiekben szólok, most csak annyit, hogy a történeti tájegységeken olyan területeket értek, amelyek bizonyos földrajzi egységeket alkotnak, s így az illető területek történetileg egységesen voltak szervezhetők. Bár sem az etnikai, sem az állami keretek nem voltak állandóak ezeken a területeken, s ezek a keretek a legtöbb esetben nem egyeznek a maiakkal, mégis ezek a történeti tájegységek sajátos történeti profillal rendelkeznek. A legtöbb esetben ezeket a tájegységeket mai földrajzi elnevezésekkel illethetjük, így beszélhetünk Mongóliáról, Kelet-Turkesztánról, Szemirecsjéről stb. Ezeken a tájegységeken belül a mindenkori állami keretek alakulása, majd az etnikai kép megrajzolása volt a fő rendező elv.
- a szerző -
Nguyễn Du (1765-1820) verses regényét a vietnami klasszikus költészet
legnagyobb műveként tartják számon. Szárnyaló szépségű sorokban festi le
a költő a nemes és tehetséges ifjú Kim és a gyönyörű Kiều bontakozó
szerelmét:
