Fajcsák Györgyi: A Ming-bútor

Bevezetés

„Lu Ban* mester Ding fejedelem uralkodásának harmadik évében, az ötödik holdhónap hetedik napján délben (Kr. e. 507), Lu fejedelemségben látta meg a napvilágot. Születése napján fehér darvak hatalmas csapata sereglett oda, és egy egész hónapon át szűnni nem akaró, különleges illat töltötte be a házat. Mindenki szerfölött csodálkozott ezen. Felcseperedése után Lu Ban hosszú évekig elvonultan élt. Amikor egy alkalommal bábosokkal találkozott, beszédbe elegyedett velük, s tanítványukul szegődött. Ettől kezdve minden figyelmét a faragásnak és a vágásnak, a vésésnek és a festésnek szentelte, hogy gyönyörűséges új tárgyak szülessenek keze alatt. Egyszer ezt mondta valakinek: »A kerek forma nem pusztán a körző használatán múlik, s a szögletesség sem a vonalzó eredménye: ezek mind az emberi érzékből fakadó adottságok«. Lu Ban mester a Li-hegységben élt teljes visszavonultságban, amikor élete vége felé megismerkedett egy taoista halhatatlannal, aki megtanította a felhőkön való repülés varázsigéire. Egy verőfényes napon aztán Lu Ban mester az égbe emelkedett, csupán fejszéjét és fűrészét hagyta a »Fehér szarvas halhatatlanjának« barlangjában. Ezeket a szerszámokat máig látni lehet ebben a barlangban.”1

Lu Ban ősidők óta az ácsok és építőmesterek védőistensége a kínai népi mitológiában. Neki tulajdonítják az ácsszerszámok – a fűrész, a gyalu és a fúró – felfedezését, de a hagyomány szerint ő tanította meg az embereket az ajtó felfüggesztésére is. Híres hidak, bástyák megépítése fűződik nevéhez, és őt tartják a Nyugati Istenanya (Xiwangmu) gyönyörűséges palotája építőjének is, ahol a taoista halhatatlanok összejöveteleiket tartják. Lu Ban tiszteletére Kína-szerte szentélyeket emeltek, építkezések kezdetén és a munkák befejeztével oltárán füstölőt égettek. Lu Bant az ácsok és az építőmesterek mellett az asztalosok is patrónusukként tisztelték. Kultusza különösen a Ming-korban (1368—1644), a palotaépítkezések és a bútorkészítés fénykorában ívelt magasra. A 15. század elején Yongle császár Lu Bant „országsegítő nagymester” rangra emelte. Lu Ban utódai, a névtelen kínai ács- és asztalosmesterek tudását és mesterségbeli kiválóságát ma is megcsodálhatjuk. Örökül hagyták a pekingi császári palotát, a Tiltott Várost, az Ég Templomát, valamint a klasszikus kínai bútorművesség színe-javát. 

Ma reneszánszát éli a kínai bútorok iránti érdeklődés, noha a kínai bútorművesség felfedezése alig néhány évtizede kezdődött el. Az 1930-as években, Pekingben élő külföldiek kezdték el gyűjteni a kínai keményfa bútorokat, s az ő gyűjteményeik révén szerezhetett tudomást a világ a kínaiak által Ming-stílusú bútorként emlegetett, kiváló arányú, tökéletes szerkezetű, rendkívül finom erezetű trópusi keményfákból készített bútorokról. A Ming-stílusú bútorok legszebb darabjai a kínai bútorművesség fénykorában, a 16. század második fele és a 18. század első negyede között készültek. Számos nagyértékű bútor maradt fenn azonban a későbbi századokból is. 

A keleti művészet iránt elkötelezett két amerikai – George Kates (1895—1990) és Laurence Sickman (1906—1988) – volt az első, aki a 30-as évek nyugati ízlését meghatározó Bauhaus világához közelálló, letisztult vonalú, egyszerű stílusú kínai bútorokat gyűjteni kezdte. 1944-ben egy német professzor, Gustav Ecke jóvoltából pedig napvilágot látott az első, Ming-stílusú bútorokkal foglalkozó könyv, amely először állította az addig oly nagyra értékelt kínai faragott vöröslakk bútorok mellé a keményfából készített darabokat. 

Hosszú évtizedek hallgatása után a 80-as évek közepétől kezdtek megjelenni Kínában is a kínai bútorművesség történetével és a Ming-kor (1368—1644) bútorművészetével foglalkozó könyvek. A megjelent munkák sorából kiemelkednek a gyűjtőként és tudósként egyaránt kiváló Wang Shixiang művei a klasszikus kínai bútorművességről. Ezek a korabeli kínai források felhasználásával mutatják be a legjellegzetesebb kínai bútortípusokat, a bravúros szerkezeti megoldásokat és a leggyakrabban alkalmazott díszítéseket. 

A klasszikus kínai bútorok készítésük kezdete óta alig-alig változtak, nem követték a divat és az ízlés esetleges változásait. 

A bútorok szerkezete hosszú évszázadok fejlődésének eredményeként a 16. századra alakult ki, amikor is a jól megmunkálható trópusi faanyagokból megszülettek a kínai bútorművesség Ming-stílusú bútorként ismert, klasszikus darabjai. Ezeket a bútorformákat, csapolási megoldásokat és díszítésmódokat alkalmazták aztán még hosszú évszázadokon át. 

A kínai írástudók és a gazdag kereskedők különösen kedvelték a klasszikus keményfabútorokat, szépségük és praktikus vonalvezetésük miatt. Nagyra értékelték ugyanakkor a lakkbútorokat is, különös tekintettel a faragott vöröslakk bútorokra, melyek pompájukkal és gazdag faragásukkal az uralkodói csarnokok ékességének számítottak. A kínai bútorművesség számban legjelentősebb része azonban mégsem ezekből a drága nyersanyagokból – lakkból vagy trópusi keményfából – készült, hanem a Kínában oly kedvelt bambuszból, rotangpálmából és puhafából. Ezek a bútorok azonban anyaguk sérülékeny mivolta miatt mára jórészt megsemmisültek, nem maradt fenn egyetlen Ming-korra datálható bambuszbútor sem. Éppen ezért a kínai bútorművesség történetének legátfogóbb képét a klasszikus kínai bútorként ismert, trópusi keményfából készített, Ming-stílusú bútorok bemutatása kínálja.

Először vehet kezébe az olvasó kínai bútorművességről szóló magyar nyelvű könyvet, amely alcímében is jelzi, hogy a kínai bútorművesség fénykorába, a 16—18. századba kalauzolja el az érdeklődőket. A kínai bútorművesség kiváló szakértőjének, Wang Shixiang művei, Mingshi jiaju zhenshang és Mingshi jiaju yanjiu I—II., továbbá Hu Desheng: Zhongguo gudai jiaju és a Hu Wenyan szerkesztette Zhongguo jiaju című összefoglaló munkák szolgáltak a könyv alapjául. Különösen értékes forrásanyagot őriznek a kínai regények fametszetes képekkel illusztrált kiadásai. A vizsgált korszak szempontjából három regény leírásai adnak érzékletes képet az előkelők korai életéről: a 16. századból származó Szépasszonyok egy gazdag házból című regény, a 17. századból fennmaradt Virágos gyertyák (Egy jó párválasztás története), mindkettő névtelen szerző műve, valamint a 18. században megszületett híres regény, Cao Xueqin műve, A vörös szoba álma.
Őszintén remélem, hogy az olvasók többsége kedvét leli majd a kínai bútorművességről leírtakban, és a Ming-bútorok megejtő szépsége és kecses vonalai megigézik a keleti kényelem iránt fogékony lelkeket. Mindannyiuknak kívánom, hogy gazdagodjanak egy másfajta formavilágról szerzett ismeretekkel, és merítsenek ihletet és bátorságot saját környezetük alakításához.

––––––––
* A kínai nevek és szavak átírásánál a pinyin átírást követtük.
1 Részletek a Halhatatlan Lu Ban mester életrajzából a Lu Ban jing „Lu Ban könyve” alapján. In: Klaas Ruitenbeeek, Carpentry and Building in Late Imperial China. E.J.Brill, Leiden, 1993. pp. 152-154, 362-363

 

Budapest—Zágráb, 1998

Itt olvasható a könyv.