Yoshimura Kenichi: A japánok és a kard

Különleges ​mű. Ellentétben sok más, Ázsiáról szóló kulturális témájú könyvvel, ez az írás eredetileg nem japánul és nem is angolul, hanem francia nyelven született.

                                                       

 

A szerző, Yoshimura Kenichi, aki hosszú évekig volt a francia kendó válogatott technikai igazgatója, a japán kultúra számos aspektusát tartja megközelíthetőbbnek a kard és annak történetén keresztül.
Kifejezetten európai olvasóknak, franciául írta meg könyvét, rengeteg olyan képi illusztrációval gazdagítva az anyagot, amelyek korábban nem voltak elérhetők.

A könyv kimagasló erénye, hogy egyszerre fest történelmi és kultúrtörténeti tablót, miközben rendkívül összetetten mutatja be a japán kard fejlődését, annak technológiai hátterével együtt. Mindeközben sosem válik unalmasan részletezővé, vagy feleslegesen szakmaivá.

Finom utalásai és szórakoztató történetei révén pedig azoknak is intellektuális csemege, akiktől maga a kard témája esetleg távol áll.

Aktuális olvasmány, hisz a könyv tulajdonképpen az alkalmazkodás történetét tárja elénk. Azt bontja ki színes történelmi tablók során, hogy miként tudta egy nemzet befogadni az újat és megőrizni a régit, mindig újraépítve saját hiteles nemzeti önazonosságát. A globalizációról beszélve, vagy azzal fenyegetve, egy Európai Unióban, ahol minden nemzet keresi vagy védi a helyét, ezek a kérdések és meglátások igen gondolatébresztőek lehetnek.

 

Szugavara Makoto: Japán kardvívó mesterei

„Kengó olyan személy volt, akinek kardvívó tehetségét elismerte a nép – nem léteztek tárgyilagos ismertetőjegyek arra, hogy valaki méltó legyen a kengo elnevezés elnyerésére. Ehhez a megszólításhoz az kellett, hogy egy nevezetes kardforgató legyőzésével szerezzenek maguknak hírnevet. Az elismerés elnyerésének különböző módjai léteztek, de valójában az összes kengó valamikor az országot járta, hogy párbajok során tökéletesítse vívótehetséget. Azok, akik utazásaik során tökéletes magabiztosságra tettek szert a harci tudás terén, megalapították saját iskolájukat. A kengók számos tanítványukkal együtt dózsókat hoztak létre, hogy ott oktathassák az újonnan alapított iskola tudását. Felesleges mondanunk, hogy minden új iskola megalapítója maga választotta ki utódját. Az Edo-korszak végére (1867) több hétszáz ilyen harcművészeti iskola létezett. Ebből arra következtethetünk, hogy a Tokuvaga-sógunátus alatt rengeteg kardfrorgató mester élt Japánban. Közülük választottam ki néhányat – Cukara Bokuden, a Jagúk, Jamaoka Tessu stb. – akikről viszonylag jelentős történelmi anyagot találtam, és amennyire csak lehetett, ezek alapjánírtam meg életük történetét.”

Hacumi Maszaaki: Japán kardvívás

Alcím: A szamurájok titkai

 

 

A könyv szerzője dr. Hacumi Maszaaki, a világ legismertebb nindzsa nagymestere – jelenleg a Togakure-rjú nindzsucu 34. nagymestere –, a japán kardvívás rejtelmes világába vezeti az olvasót, és megosztja gondolatait e harcművészet rejtett lényegéről. Hacumi szenszei többek között bepillantást nyújt a páncélos harc, a kard elvételi technikák és a több támadós küzdelem világába is.

Sey Gábor: Japán kard

A szerző művében megpróbálta ezt a szinte kimeríthetetlen témát több oldalról megközelíteni.

„A japán kardot a maga korában kell csodálni, amikor valóban az egyik legjobb anyagból készült, az egyik legjobb technológiával, a korabeli páncélok és más kardok ellen. Utolérhetetlen volt, a kor viszonyai között tökéletes.”


ekultura.hu

Lumír Jisl : Japanische Schwertzierate

 

 

Das Schlachtenlärm ist verklungen, verstummt ist das Klingen der Schwerter, das Wiehern der Rosse, das Stoehnen der Verwundeten und Roecheln der Sterbenden, auf der Chrysantheme des Stichblattes hörten die Blutstropfen zu perlen auf. Es ist lange her, dass der goldene Gott des Glücks auf dem Schwertknauf im Blute desjenigen erstickte, den er beschützen sollte. Infolge des Verbots, öffentlicht Schwerter zu tragen, und der Aufloesung der Samurai-Kaste im Jahre 1877 wurden nach Ein führung europäischer Ausrüstungen in der japanischen Armee zehntausende Schwerter zerlegt, und ihr Zierat übersiedelte in Privatsammlungen und Museen. (Zitat aus der Einführung)

Tokaji Zsolt: A régi Kína fegyverei

A tehetséges, fiatal sinológus könyve a kínai kultúra magyarul ez idáig alig tárgyalt részével, a fegyverek és harci eszközök történetével foglalkozik. A kezdeti bronzfegyverektől az ópiumháborúk idején megjelenő lőfegyverekig követi nyomon a közel háromezer éves kínai haditechnikai fejlődést.

Olyan eszközöket ismerhetünk meg, amelyek méltatlanul maradtak a nagy kínai találmányok, a selyem, a papír, a porcelán árnyékában. A másfélszáz ábrával kiegészített könyv hasznos és igényes lexikona, érdekes olvasmánya lehet a harcművészet rajongóinak, a fegyvergyűjtőknek, de a sinológus szakemberek is haszonnal forgathatják a régi szövegekben előforduló fegyverek azonosításához.

 * * *

„A legszebb fegyverek is szerencsétlenséget hozó eszközök...” irta Lao-ce az Út és Erény könyvének 31. szakaszának nyitó sorában. Mi is egyetértünk a nagy bölcselő e kijelentésével, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a fegyverek akarva-akaratlanul valamennyi kultúra szezves részévé váltak, és alaposabb ismeretük segítséget nyújt ahhoz, hogy egy teljesebb és elevenebb képet alkothassunk az adott kultúráról.

E szellemben íródott könyvünk végigkíséri a fegyverek legkülönbözőbb fajtáinak történetét, fejlődését a kínai történelem több mint háromezer esztendején keresztül. Biztosan sokakat meglep, hogy szintén a kínai lelemény szülötte a számszeríj, a katapult, a kengyel vagy a lángszóró.

A fegyverek bemutatását korabeli dokumentumok és neves műfordítók tolmácsolásában szépirodalmi idézetek, és mintegy másfél száz illusztráció teszi gazdagabbá. A régi Kína fegyvereit magyar nyelven bemutató első mű reményeink szerint hasznos olvasmánya lehet Kína és a kínai kutúra iránt érdeklődőknek.