Az utóbbi néhány évtizedben sok szó esett a költői magatartásról. A polgári esztéták elefántcsonttoronyban szeretnék látni a költőt, az ún. „örök dolgok” énekesének, távol kora eseményeitől, elvonatkoztatva népe mindennapi életétől, küzdelmeitől.
Ám az a négy koreai költő – a koreai költők legjobbjai –, akik ebben a kötetben felsorakoztak, ellentmondanak ennek az elvnek: ugyanis belevetik magukat az élet sűrűjébe, együtt élnek a néppel.
"Mi bántja szívedet,
Te szótlan reszkető,
Sejtelmes gyertyafény?
Beszélj!"
Így vallatják önmagukat s nem állnak félre, nem hallgatnak, hanem beszélnek. Beszélnek a nép nevében.
„Hívó hangot” hallanak, hívó, sürgető hangot:
"Jöjj utunkra, azt kövessed,
hű bajtársak várnak rád"
s ők habozás nélkül lépnek a közösség útjára.
Közös költői magatartása ez ennek a négy koreai költőnek. Művészetüket fegyvernek tekintették, s amikor kellett, puskával a kezükben álltak ki a japán hódítók ellen, az első vonalban harcolva.
Így vált művészetük teljessé, így találtak visszhangra és a népükre.
No comments:
Post a Comment