Fordította angolból: Striker Judit
Előszó
E kötet az időszámítás előtti 3. és 4., valamint az időszámítás utáni 16. és 17. századból származó százhuszonegy legszebb kínai tanmesét tartalmazza. A két időszakot ugyanis az jellemezte, hogy Kínában a tanmesék a szofizmák szintjére emelkedtek.
Az i. e. 3. és 4. században a Zhou-dinasztia feudális hatalma hanyatlásnak indult: az államok hódító háborúk sorát vívták - mindegyik el akarta foglalni a másikat; szabadon adták-vették a földbirtokokat; az átlagemberek kezdték birtokukba venni a kultúrát, s a hatalom immár nem tudta tovább biztosítani az arisztokraták kiváltságait. A kor szelleme számos gondolkodó iskola kialakulását és felvirágzását ösztönözte. A kor kultúráját, a történelmet ismerő írástudók módszeresen járták az országot, s mivel leereszkedtek a nép körébe, megismerkedtek meséivel. Az írástudók e meséket arra használták fel, hogy szót emeljenek a hatalom ellen, vagy hogy más gondolkodó iskolák tudósaival vitázzanak, a mesék segítségével megfogalmazzák elveiket és nézeteiket, később pedig a meséket is felhasználták könyveik megírásához. E téren kiemelkedő munkát végzett Han Fei Zi, Zhuang Zi és Lie Zi. Meséiket évszázadokon keresztül generációk adták át egymásnak - jelentős mértékben gazdagítva a kínai kultúrát.
Kínának a Han-dinasztia uralkodása alatt (i. e. 2. évszázad) bekövetkezett egyesítése után megerősödött a feudális állam. Uralkodóvá vált a konfucianizmus, más gondolkodó iskolák háttérbe szorultak. Csak konfucianista írástudó tölthetett be állami hivatalt. Félelmetes, hogy az egyszerű emberek a mesékben szatírát alkottak a társadalomról, bírálták a társadalmat, miközben az írástudók e meséket inkább afféle pletykálkodó fecsegésnek tartották, mint irodalomnak. Ennek következtében csupán maroknyi mesét jegyeztek le, s azok jó részét is töredékesen. Két író nevét azonban meg kell említeni: Liu Zongyuan egy sor 8. századi mese szerzője, míg Su Shi a 11. században jegyezte le az Ai Zi műveit. Bár az írók életében egyik sem ért el sikereket, meséik - szatirikus társadalombírálatuk révén - jelentős helyet foglalnak el a kultúrtörténetben.
Liu Ji, a 14. században a mongol megszállás alatt átélt borzalmak hatása alatt írta meg Yu Li Zi című könyvét, mely számos mesét is tartalmaz, bár igaz, az ő meséi nem annyira életszerűek, mint amelyeket a nép alkotott. A 16. és 17. századok végén rohamosan hanyatlott a Ming-dinasztia. A hatalmi harcokból az állami hivatalnokok sem vonhatták ki magukat. Hatalmas adókat vetettek ki. A népességet éhhalált és szenvedést okozó természeti csapások sújtották. Mindenfelől jajszó, panasz hallatszott. A haladó értelmiségiek legjava fegyverként használta tollát, írásaival feltárta a szociális problémákat, támadta a korrupt hivatalnokokat. Közöttük volt Jiang Yingke a Xue Tao történetei és Zhao Xanxing a Xiao Zan (A nevetés dicsérete) írója, valamint Feng Monglong a Xiao Fu (A mulatságok tárháza) című kötet szerzője - az utóbbi kötet a mesék mellett más irodalmi műveket is tartalmaz. Xiao Fu valóban mestere volt a műfajnak, a meséket és más írásokat tartalmazó összeállítása mindmáig fennmaradt. Voltak más írók, akik a mesék alaptémáját a szájhagyományból merítették, majd azokat az i. e. 3. és 4. század irodalmi hagyományává finomították. A jelen kötetben szereplő mesék mindegyike régi szerzők munkája.
No comments:
Post a Comment