Szimota Szeidzi: A japán katona

1941. december 7-én a japán légierő hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbort, a Hawaii szigeteken fekvő amerikai haditengerészeti támaszpontot. A regény 1944-45-ben játszódik, hősei ausztrál fogságba esett japán katonák, egy olyan csendes-óceáni szigetet védő ezred utolsó életben maradt harcosai, mely szigetet az éhező japán katonáktól minden nehézség nélkül foglaltak el az ausztrálok. A hadifogolyélet keservei közt gondolják át hőseink a megszállott japán hadsereg értelmetlen militarizmusát. És amikor repatriálásuk előtt visszakerülnek japán fennhatóság alá, már egészen más emberek ők.


Részlet az utószóból, melyet Tóth Sándor írt:

1941. december 7-én a japán légierő hadüzenet nélkül megtámadta Pearl Harbort, a Hawaii-szigeteken fekvő amerikai haditengerészeti támaszpontot. Ezzel bekapcsolódott a második világháborúba a fasiszta hatalmak oldalán, s megkezdte korábbi hódításai kiterjesztését a csendes-óceáni medencére és Délkelet-Ázsiára. Viszonylag rövid idő alatt a japán haderő uralta egész Indokínát, Malájföldet, a Fülöp-szigeteket, Indonéziát. 1942 végén már közvetlenül Indiát, Ausztráliát és Új-Zélandot fenyegette. Ezek a hódítások az erőszakos japán katonai uralom által régebben megfogalmazott „nyolc tűzhely egy fedél alatt" jelszó jegyében mentek végbe, és valamennyi ázsiai nép egyesítését tűzte ki céljául a japán birodalomban, létrehozva a „közös felvirágzás nagy kelet-ázsiai övezetét". 1895 és 1945 között e cél eléréséért a japánok 37 hódító háborúban ontották vérüket abban a meggyőződésben, hogy isten kiválasztott népeként szent hivatást teljesítenek, mikor császáruk hatalmát kiterjesztik más népekre is.

Honnan ered ez a "küldetéstudat", amely csupán az említett fél évszázad alatt annyi szenvedést okozott Ázsia számos népének; amely milliós veszteségek után a második világháborúban elszenvedett megsemmisítő katonai vereséghez vezetett, atomhalált okozva Hiroshima és Nagasaki lakosaira? Honnan az a fanatizmus, melynek béklyói oly erősek, hogy a regény szereplői - a csendes-óceáni szigetek egyikén ausztrál hadifogságba esett s a második világháború után hazafelé hajózó japán katonák - szorongva várják a fogadtatás pillanatát, a társadalom ítéletét?

A regény szereplőinek szorongása, félelme még a középkori Japánban kialakult sajátos ideológiára vezethető vissza, mely a japán embereket generációkon keresztül a hatalom iránti föltétlen engedelmességre, a császárért való hősi halál vállalására nevelte, és a más népekkel szembeni felsőbbrendűség tudatát plántálta beléjük. Ez az európai ember számára szinte érthetetlen, különös ideológia számos elemből tevődött össze, melyek szorosan átszőtték és kölcsönösen erősítették egymást, meghatározva a társadalmi gondolkodást, az emberek élet- és hivatáseszményeit, sajátosan szabályozva a hatalmi gépezet funkcionálásának rendjét és hatékonyságát.

Vessünk egy pillantást eme összetevők legfontosabbjaira, mindenekelőtt a japán államvallás, a sinto és a középkori szamuráj erkölcsi kódex, a busido pánázsiai eszmékkel áthatott tanításaira.

A sinto vallás tételei a japán császárt Amaterasu istennőtől származtatják, hatalmát isteni eredetűnek minősítik. E tételek a legfőbb eszmei alapjai az oktatásnak és a nevelésnek, mely azt célozta, hogy a császár iránti hűség, odaadás és föltétlen engedelmesség érzését keltse az emberekbe. A császár és hatalma isteni eredetéből pedig magától értetődővé vált az a tétel, hogy a japán isten kiválasztott népe, s arra rendeltetett, hogy más népek vezetője legyen, és a császári hatalmat mint a világ legjobb kormányzati rendszerét kiterjessze Ázsia többi országára is. A második világháború alatt a hadseregben kiadott emlékeztető ezt a gondolatot így fogalmazza meg: „Nagy szerencsére olyan országban születtünk, amelyhez hasonló nincs a világon. Nem lehet nagyobb szerencse! Mélységes boldogság tölt el bennünket, hogy ennek a fényes kormányzatnak az áldásait élvezhetjük. Szilárdan él bennünk a császárhoz való hűség és a hazaszeretet érzése. Teljesítenünk kell kötelességünket, hogy megháláljuk a császári nagylelkűséget."

Egy japán mondás szerint: „A katonai kötelesség - nehéz teher, a halál - könnyű pehely." E mondás a japán hőskultusz szellemében fogant ama tételéből ered, hogy a harctéren hősi halált halt katona lelke rögtön a mennyországba jut. Az elesett katonák lelkét tisztelet övezte, nevüket a templomban elhelyezett különleges táblákon megörökítették, és ünnepélyes szertartás keretében Japán „égi oltalmazóinak" sorába iktatták.

A hatalom isteni eredete, a hódítás, mint szent küldetés, a hősök kultusza a sinto vallás tanításaiban, mintegy meghatározta a hadsereg központi helyét a japán társadalomban és vezető szerepét az ország politikai életének irányításában. A sinto tanításaiból egyenesen következett, hogy a japán ember „igazi hivatása", életének értelme a katonai szolgálat és az istentől eredő császárért való hősi halál vállalása volt. A „nagy háborúra" felkészítés már az iskolapadban megkezdődött, ennek volt alárendelve a nevelés, a művészet is.

A háború kultuszát, a társadalom militarista szellemű nevelését szolgálta a katonai erényeket törvényként megfogalmazó szamuráj erkölcsi kódex, a busido középkorban kialakult tételgyűjteménye is. A szamurájok - e feudális, nemesi-katonai kaszt - kiváltságos életét és magatartását szabályozó törvények képezték az akarati és cselekvési egység megteremtésének, a fegyelem fenntartásának a vallási tanításokat kiegészítő szilárd alapját a császári hadseregben.

A busido azt hirdette: „A legszebb virág a cseresznyevirág, a legnagyszerűbb ember a szamuráj." A katonáktól vak engedelmességet, halálmegvető bátorságot, mindhalálig való helytállást követelt. A fogságba esést gyávaságnak, s mint ilyet a legnagyobb szégyennek minősítette. A busido szerint, aki hadifogságba esett, gyalázatot hozott a nevére, szégyent hozott a családjára. Nincs joga az élethez, kötelessége megszökni és vérével lemosni magáról a gyalázatot.