Válogatta, fordította: Hukaya Berta
Ismerős ismeretlenekkel találkozhat e könyv lapjain az olvasó: jóságos istenek, félelmetesnek tűnő, de lelkük mélyén korántsem gonosz boszorkányok és ördögfajzatok, hétpróbás, de többnyire pórul járó tolvajok, kifogyhatatlan ötletességű kópék, s furfangosságban egymással vetélkedő állatok népesítik be e meséket.
Gyermekek és felnőttek egyaránt örömüket lelhetik ezekben a játékosan szellemes és üdítően bölcs történetekben. A kicsik főként a hamisítatlan népi figurák mulatságos kalandjain derülhetnek, a nagyobbak pedig megsejthetnek valamit abból az eredeti látás- és gondolkodásmódból is, amely a japán népet - rendkívüli tehetségén és szorgalmán túl - korunk valóságos gazdasági csodát elérő, meghatározó jelentőségű nemzetévé tette.
Kötetünk anyagát hiteles néprajzi gyűjtésekből válogattuk, a fordítás az eredeti, japán nyelvű szövegekből készült. A mesék többségénél nemcsak a legismertebb változatot, hanem annak közkeletű variánsait is figyelembe vettük, hogy a történetet minél élvezetesebb formában mesélhessük el magyarul.
A könyvet egy jellegzetes japán képzőművészeti műfaj, a kiri-e (vágott kép) technikájával alkotott, papírból kivágott képek díszítik.
Előszó
E látszólag riasztóan bonyolult japán cím magyar fordítása végtelenül egyszerű: „japán mesék". A japánok hivatalosan Nyipponnak vagy Nyihonnak hívják országukat, ám mindkét szóalakot a „Nap" és az „eredet, származás" kínai írásjegyével írják. Ezt az elnevezést Sótoku herceg, a jeles államférfiú, Szuiko császárnő régense, a japáni buddhizmus szentként tisztelt elterjesztője használta először. 607-ben, a kínai császárhoz intézett levelében a korábban emlegetett sokféle országnév, például a legközkeletűbb Jamato helyett hazáját a „Fölkelő Nap Országának", az attól kétségtelenül nyugatra eső kínai földet pedig a „Lenyugvó Nap Országának" titulálta. Ezzel óhatatlanul magára vonta az Ég Fia, a Mennyei Sárkány rettentő haragját, aki eladdig a „Közép Országának", az egész világ „köldökének" tekintette birodalmát. Tény, hogy a régi japánok valóban „a Nap szülőhelyének" tartották szigetcsoportjukat, s ebbéli hitüket a napjárás irányának és az égtáji viszonyoknak mindennapi tapasztalatán túl ősi mítoszuk is alátámasztotta. A legenda szerint földjükön jött világra Amateraszu Ómikami, a Napistennő, akitől a jelenleg is uralkodó császári házat származtatják. Mukasibanasi szó szerint annyit tesz: „régi beszéd" vagy „régi történet", s az ilyen értelmű két kínai írásjeggyel írják. Jelentése voltaképpen csak „mese", tehát a kifejezés legtágabb fogalomkörébe éppúgy beletartoznak az eredetmondák és a folklorisztikus történetek, mint a gyermek-, dajka-, tündér- vagy tanmesék, illetve akár a modern kori műmesék is. S bár a népmese újkeletű tudományos elnevezési minva, azaz „népi elbeszélés", a hétköznapi nyelvhasználatban továbbra is mukasibanasinak hívják. Valószínűleg azért alakult így a közfelfogás, mert a népmesék kötelezően a „Mukasi, mukasi...", vagyis „Réges-régen..." szavakkal kezdődnek, amelyeket úgy is fordíthatnánk: „Hol volt, hol nem volt..."
Itt olvasható.
No comments:
Post a Comment