A Népek meséi sorozat része.
Válogatta: Voigt Vilmos
Fordította: Büky Béla, Enyedy György, Nagy Ildikó, Zen Gen Hánné Bakonyi Margit
Az utószó:
„A szájhagyomány szerint Koreát i. e. 2333-ban Dangun alapította, aki maga is félisten volt. Hvan Ung, az Ég királyának fia a földre jött, s miután megteremtette a folyókat, hegyeket, növényeket és állatokat, megígéri a medvének és a tigrisnek, hogy belőlük alkotja meg az embert, ha három hétig egy sötét barlangban maradnak, és teljesítik kérését. A tigris nem bírja elviselni a szigorú feltételeket, elszalad, a medve pedig hűen teljesíti Hvan Ung minden kívánságát. Amikor aztán a kiszabott idő elteltével megmozdul helyéről, gyönyörűséges leányt lát. Hvan Ung megszereti a leányt, s kettejük házasságából születik Dangun.
A legendától függetlenül a koreai félsziget kultúrája körülbelül ötezer éves, írásos adatok azonban csak időszámításunk kezdete óta tanúskodnak történetéről. A koreai törzsek valószínűleg a mai Mandzsúria területéről vándoroltak a félszigetre. Már az i. e. évezredben jelentős kultúrát teremtettek a kínai birodalmon belül. Ez a kínai kultúrában való gyökerezés a fejlődés későbbi vonalát is meghatározta, és mindenkor sokkal erősebb, semhogy attól teljesen elszakadhatott volna, még ha az ország meg is teremtette politikai függetlenségét. A történelem során Korea hosszú ideig volt Kína, Mongólia és Japán vazallus állama, ami megakadályozta töretlen fejlődését.
Időszámításunk kezdetén Korea területén fejlett, központosított állam jött létre. A különböző törzsek közül kiemelkedő három dinasztia: Kogurja, Pekce és Szilla az utóbbi fennhatósága alatt egyesült. Szilla uralma nagyarányú gazdasági és kulturális felvirágzást eredményez. A föld a király tulajdona, amit osztásföldek formájában adtak ki megművelésre, nemeseknek és hivatalnokoknak tíz-húszszorta akkorát, mint a parasztoknak. A földet a függő helyzetben levő parasztok és rabszolgák művelik. A parasztok földhasználat fejében adót fizetnek terményben, és robotmunkát kötelesek végezni. Az adók egy részét a hivatalnokok között osztották fel, és ez a jól megszervezett hivatalnokrendszer mindenben támogatta az uralkodót. A Szilla-dinasztia virágzása a VII-IX. századra tehető, ez a korai, fejlett államforma adott példát a kelet-ázsiai szigetvilágnak a kínai mandarinizmus elterjedéséhez, az állam kialakításához, amely az ázsiai típusú termelési módon alapul. A Szilla-dinasztia uralmának első felében Korea hivatalosan felveszi a buddhizmust - átmenetileg háttérbe szorítva a konfucianizmust -, a buddhista kolostorok, bekapcsolódva az állam életébe, kereskedelmi gócpontok lesznek. A kor gazdagságát számos buddhista templom, síremlék, pagoda mutatja, és Korea ezt a vallást is közvetíti Japán felé. Létrejött a sajátos buddhista irodalom, amely még sokban kapcsolódik a kínai klasszikus irodalomhoz, és természetesen kínai nyelven születik minden alkotás. A VII. században kialakított koreai ábécé, az idu is a kínai írásjel-rendszeren alapszik, bár követi a koreai nyelvi sajátosságokat.
A kulturális fejlődés a következő századokban folytatódik, de a Szilla-birodalom egyre inkább gyengül, a fényűzés, a pompa növeli a parasztság terhét, és mind gyakoribbak a felkelések. A buddhista papság is támogatja az államellenes megmozdulásokat, mert érdeke megnagyobbítani az egyházi földeket az állami birtok rovására, mindehhez hozzájárul, hogy a nemesek biztosítani akarják az osztásföldek öröklési jogát, és ezért tiltakoznak a központi hatalom ellen.
A X. században megalakult Koryo királyság (Korea mai neve is e szóra utal) a fejlődés korábbi vonalát még jobban hangsúlyozza, és ezáltal sajátos távol-keleti központosított államhatalmat hoz létre. Korja korában a buddhizmus szerepe fokozódik, a kolostorok majdnem annyi földbirtokkal rendelkeznek, mint a nemesek. Hódító háborút viselnek. Mandzsúriáért, az ott lakó kitánok feletti győzelem jelentős esemény. A virágzó hatalmat Dzsingisz kán támadásai egy időre visszavetik. A néhány évszázados mongol uralom hatása gazdasági és kulturális téren felismerhető.
A Li-dinasztia a XV. században újra központosítja a hatalmat, de a gazdasági és kulturális nekilendülés nem eredményez lényeges társadalmi változást. A kereskedelem szerepe ugyan megnő, a kézművesség erőteljesebben kibontakozik, fejlettségét az építészet és más művészi alkotások is tanúsítják. Tudatosan törekszenek arra, hogy a távol-keleti pagodákat Koreában díszesebben, cikornyásabban, bonyolultabb tetőszerkezettel építsék. A díszítőművészet fejlődése azonban jól mutatja az egész fejlődés zsákutca-jellegét, bár kulturális téren számos jelentős eredményt éppen ebben az időben érnek el. 1403-ban - Gutenberg fellépését körülbelül ötven évvel megelőzve - ún. szóöntödé-t találtak fel, amely lehetővé teszi a mozgatható fémbetűkkel való könyv nyomtatást. A nyomtatás megkönnyítése végett Szecong király elrendeli a koreai fonetikus betűírásnak, az onmun-nak - az egyszerű emberek írása - kidolgozását. A koreai költészet ettől kezdve jobbára koreai nyelven születik, sőt az első nagy jelentőségű enciklopédikus gyűjtemény, 1445-ben, már koreai nyelvű. Ugyanekkor a történeti, asztronómiai, orvosi, filozófiai könyvek és regények inkább kínai nyelven készülnek, kínai hatást mutatnak; szerzőik vagy ott tanultak, vagy a kínai mintára szervezett tudományos és művészeti akadémiával működtek együtt. A Li-dinasztia négyszázéves fennállását csak a kínai Ming-dinasztia segítségével biztosította, a japán támadásokat csak közös erővel tudták visszaverni, de az ország 1910-ben mégis japán fennhatóság alá került. A második világháborúban Korea kettészakadt, és az egyesítésért három évig eredménytelenül küzdöttek.
Korea irodalmát az ázsiai típusú társadalom döntően meghatározta. A közösségi költészet évszázadokon át állandósult, a műköltészet csak primérebb fokon alakult ki. Valójában a folklór válik műköltészeti alkotássá, nemcsak elemeiben lesz része annak, hanem a népköltészet egész jellege él tovább az irodalmi alkotásokban. A Szilla-korabeli dalok már dalfüzérekként kerülnek feljegyzésre az ókori évkönyvekben, a VI. századbeli Heszonga a japán támadásokkal kapcsolatos hősdalokat őrzi, a Szodonjo néhány évvel későbben feljegyzett szatirikus dalgyűjtemény. A népdalokat tudatosan választják el a kínaiaktól, mert az utóbbiakat nem tartják hjangá-nak, hazai dalnak. A népköltészet gazdagságára és tudatos ismeretére vall, hogy már 888-ban önálló gyűjteményt állítanak össze, a Szamdemok-ot. A lírai dalok többsége szerelmi dal, külön csoportot alkotnak az asszonyi énekek - az elégikus panaszdalok - és a leánydalok, amelyek többnyire táncdalok. Ezekből a 3-4 soros dalokból keletkeztek a dalfüzérek, s ezeknek mintájára egy-egy tehetséges előadó, énekes elbeszélő költeményszerű dzan-t, legendá-t alkotott. Az epikus dalok recitatív előadásmódját követik más hagyományos szövegmondásnál, mesék előadásánál is.
A népköltészet iránti tisztelet és megbecsülés, amely a Szilla- és Korja-dinasztia uralmát jellemezte, később megszűnt, a Li-dinasztia megvetette, és mind erősebb szerepet adott a szongá-nak, a hivatalos, udvari költészetnek. Ennek ellenére sem csökken a jelentősége, s gazdagságára egy-egy korabeli gyűjtemény még inkább rávilágít. Terjedelmes népköltészeti gyűjtemény jelent meg 1493-ban, amelyben a már ismert dalcsoportokon kívül sámán bájoló imákat, varázsigéket, közmondásokat és tetemes meseanyagot is találunk. A műfajok összefonódása miatt nem könnyű egymástól függetlenül vizsgálni egyiket vagy másikat. A népi színjátszás pl. magában foglalja jószerivel az összes többit is. Kisebb, 4-5 tagú csoport éneklése, amit esetleg tánclépésekkel kísérnek, éppúgy lehet előadás tárgya, mint a sámán varázslásának eljátszása. Előadták ilyen alkalmakkor a meséket is, tündérmeséket és legendákat is, a helyi hősök csodás tetteit. A mesék ilyen jellegű hagyományozódását valószínűleg a századokkal későbbi forma is őrzi, ahol a dramatizálás elmarad ugyan, és az egész szöveget a hivatásos mesélő mondja, utánozva a különböző szereplők eltérő hanglejtését, mozdulatait. Az álarcos alakoskodó játékok csak távoli rokonai a kínai színjátékoknak, sokkal inkább rituális jellegűek, gyakran napfordulókhoz kapcsolódnak, termékenység-varázslással, termény-betakarítással fonódnak össze. Egy-egy téma különböző megjelenési formája a koreai népköltészet későbbi szakaszára is jellemző. A mesetémák sohasem csak mesei témák. A népköltészetnek ezt a természetes belső mozgását elősegítette az irodalmi hatás, amennyiben egy népi alkotás valamilyen költői feldolgozásban újra visszakerült a népköltészetbe: például a XVII. századbeli Csun Jan,* Szim Can, Hüng Bu legenda.
* Megjelent
Csunjan szerelme címen az Európa Könyvkiadónál, 1958-ban.
A népköltészet és műköltészet összefonódása már a Szilla-dinasztia korában megkezdődött. A phegvan hivatalnoknak az volt a feladata, hogy összegyűjtse, kidolgozza, és megírja a népi szájhagyomány alapján az irodalmi alkotásokat, a phegvan szoszol-okat. Ezek a népköltészeten alapuló novellaszerű alkotások bizonyos vonatkozásban hasonlítanak az európai reneszánsz epikájához. A többségében vidám, tréfás anekdoták a mesekincsbe is beilleszkedtek.
A koreai mesekincs éppúgy tartalmaz állatmeséket, tündér- és novellameséket, tréfás történetet, szentekkel kapcsolatos legendákat, eredetmondákat, mint más nép népköltészete. A nemzeti sajátság csak ezen belül, részletkérdésekben jelentkezik, amit a szomszédos japán, kínai és mongol mesekinccsel való összevetés alapján lehet megállapítani. A legtöbb koreai mesekötetet európai szemléletű kutatók, utazók, sokszor nem szakemberek állították össze, akik vagy a mesék európai rokonságát keresték, vagy a távol-keleti kuriózumokat igyekeztek hangsúlyozni. Így, ha végleges képet nem is alkothatunk a koreai mesékről, azt megállapíthatjuk, hogy a távol-keleti mesekincsnek szerves része. Korea, Kína és Japán között, Mongólia szomszédságában, lényegében hasonló társadalmi szervezetben, velük állandó kereskedelmi és kulturális kapcsolatban, nem alkothatott egy teljesen eltérő népköltészetet. Bár Korea több vonatkozásban híd Kína és Japán között, mesekincse nem e két kultúra közötti átmenetet, közvetítő helyzetet mutatja, hanem sajátos arculatot. A rokonságot illetően megállapítható, hogy valamivel több szál köti a kínai mesékhez, mint a japánhoz, és jóval távolabb áll a mongoltól. Ez a rokonság azonban nem elsődlegesen genetikus kapcsolat eredménye, csak az elemző vizsgálat mutathatja meg, mennyiben a buddhizmus vetületeként jelentkezik a hasonlóság a kínai és koreai mesék között, továbbá, hogy a sámánhit és az animizmus miként ad hasonló színezetet egy-egy koreai, illetve mongol mesének.
A koreai nyelvhasználatban a meséket általában
legendának nevezik, ami nem azonos a folklórkutatásban használt típuskategóriával. Ez a megnevezés kifejezi azt is, hogy az alkotások sokkal közelebb állnak a valósághoz, az ábrázolásmód reálisabb igényű, mint a par exellence tündérmeséké vagy akár a novellameséké. A természetfeletti képességű hősök (pl. A mesetarisznya, A jelzőzászló, A hét fiútestvér című mesékben) is valóságosabbak, alakjuk inkább a furfangos mesehősökhöz hasonló. Természetesen a koreai meséknek erre a részére éppúgy jellemző az általános mesei sajátság, hogy a mese valamiféle idilli, harmonikus állapotot fejez ki, ahol a jó és az igazság győz, mintegy a hallgatóság "vigasztalására". A csodák, a véletlen fordulatok, a transzcendentális megoldások mindig a nép, az elesettek, a bajbajutottak igazát juttatják győzelemre, és ezáltal közvetve arról vallanak, hogy az igazság természetes úton nem valósulhat meg, másrészt pedig megszólaltatják a népnek azt a vágyát, meggyőződését, hogy az igazság egyszer, valami módon győzni fog. A népmesében a boldogság eléréséhez nélkülözhetetlen a csoda, a véletlen fordulat, a természetfeletti képesség. A reális világban nincs semmiféle megoldás egy-egy akadály leküzdéséhez; a védtelen embereket felfalja a tigris, ha csoda nem történik (
A nap és a hold), az éhező család kenyér nélkül marad a nagy ünnepen is, ha a szellemek meg nem segítik (
A csodás őrlőkő). Ez a természetfeletti segítség némely esetben egészen leegyszerűsödik passzív csodavárássá (
A megálmodott királyság), az események puszta elszenvedésévé (
Rózsa és Lótusz, a két nővér). Mindezek bizonyítják hogy a konfucianizmus is és buddhizmus is nyomot hagyott a népköltészetben. A természetfölöttinek ilyen jellegű megjelenítése azonban arra is vall, hogy a mesekincsben föllelhető világkép szűkebb, nem annyira változatos, mint a szomszédos népeké. Mindehhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a túlvilág elképzelését a mese kialakulása és virágzása idején inkább az animizmus korlátozta, a természethez és a valósághoz való közelség meghatározza. Kevés a vallásos témájú mese, azok is főként trufák, amelyek a buddhista szerzetesek ballépéseit, ügyetlenségeit karikírozzák; a babona is ritkán kap szerepet. A természeti környezet pedig hangsúlyozottabb azért, mert minden fának, növénynek embernél hatalmasabb szelleme van, akikkel szemben nem lehetnek közömbösek, tisztelni, szeretni kell „őket
”, vagyis félni „tőlük
”, így a mesékből áradó természetszeretet vallásukból következően nagyobb, mint más keleti népeké, ahol a más vallás közvetettebbé, bonyolultabbá tette a naturális kapcsolatot.
A mesék ember-, illetve hősábrázolása is eltér a kínai vagy japán mesefelfogástól, alkotásmódtól; világosabban mutatja a kezdeti formákat, és a fejlődés egyes szakaszait, mert a szerkezetek egyszerűbbek, a kifejezési mód kevésbé közvetett. Nem kétséges, hogy minden mesekincs bizonyos mértékig tükrözi a keletkezésének korában meglevő közösség morális arculatát. Mivel a mese a társadalomnak abban a fejlődési szakaszában keletkezett, mikor még nem bomlott meg a közösség és az egyén harmonikus kapcsolata, mindenféle ellentmondást elfogadhatónak tartanak, és a természetfölötti világ segítségét várják, hisznek helyzetük jobbra fordulásában. Éppen ezért az egyéniségre jellemző etikai tulajdonságok is csak kibontakozóban vannak. A jó-nak és a rossz-nak, mint etikai kategóriának szétválasztása a társadalmi fejlődés korábbi fokán megtörtént, mint amelyikben a mese létrejött; ez az általános igazság nem is vitatható. A tündérmesék hősei (akik még nem egyéniségek a szó esztétikai értelmében) a legtöbb esetben csak a korábban kialakult tulajdonságokat képviselik. Például a Koncsi és Páccsi, A letépett szemölcs, A csodás őrlőkő című mesék egy-egy eseményen keresztül ábrázolják a jó és rossz ellenpólusát. A szereplőket nem mint cselekvő- és cselekvéseik során megváltozó hősöket ismerjük meg, mert az eseménysor csak alátámasztja, esetleg variálja a kiindulási helyzetet. A mese még nem tud különbséget tenni a hős cselekvésének szándéka, illetve tényleges eredménye között, a kettőt ugyanannak véli. Emiatt jogos a mesében a kegyetlen, antihumánus tett is. Különösen a jó ábrázolása, a humánus magatartás megjelenítése sivár, csaknem megegyezik ez a fogalom az általánossal, a tipikussal. (Bá U, A csodás őrlőkő mesehőse, a legszegényebb paraszt jellegzetes képviselője, semmi olyan különleges morális tulajdonsággal nem bír, amelynek jogos következménye lenne a jutalom, éppen ezért meseszövése csak a csoda, a véletlenszerű megjelenítésével haladhat tovább, nem pedig a szükségszerűség szerint.) A rossz ábrázolásában viszont tapasztalhatunk valamiféle kezdetleges differenciálódást. A kapzsiság, irigység, az embertelenség árnyaltabb kifejezése az említett példákon kívül megjelenik a Rózsa és Lótusz, a két nővér, A két testvér, A fukar janbán című mesékben. A prehumánus gondolkodás csak valamitől való elhatárolással képes kifejezni az emberséget. Azáltal, hogy a koreai mesék jóval reálisabbak, mint a kínai vagy japán tündérmesék, a rossz, a gonoszság, a kegyetlenség antihumánus voltát jobban kidomborítják. Nem ritka mesei megoldás, hogy a gonosz testvér kegyetlenül megbűnhődik; belefullad a pálinkába, vagy kapzsisága miatt agyonnyomja a ház, másutt megöli a kígyó. A mese-műfajra jellemző, minden problémát feloldó optimista befejezés helyett a koreai mesék esetében határozottan embertelen zárómozzanatot találunk, ennek ellenére az egész alkotás mégsem antihumánus. Gondoljunk például A jelzőzászló című mesére, amelyben még csak nem is bűne miatt kell a hősnek meghalnia; ez a felfogás eltér az általános mesei ábrázolásmódtól. Az animizmussal áthatott gondolkodásmód, az állatok és növények emberi tulajdonságokkal való felruházása még több lehetőséget ad hasonló morális felfogás új formában való kifejezésére. A sajátos meseértelmezés egyik jellegzetes példája A százlábú leány című változat, ahol az ösztönös gondolatritmus hangsúlyozza a koreai tündérmesék visszatérő mondanivalóját.
A csodás elemek beleillesztése egy reális világ ábrázolásába, lehetővé teszi azt is, hogy a mesék közelítsenek az irodalmi formához. A meséknek az a típusa (tréfás mesék vagy trufák, illetve novellamesék), amely már nem különböző csodás dolgok halmozása, hanem egy-egy véletlent, rendkívüli képességet állít elénk anekdotaszerű megfogalmazásban, alkalmas arra, hogy a jó és a rossz szembehelyezésén túl bizonyos fonákságokat pellengérezzen ki. Különösen fontos ez az ábrázolási mód a jellem kialakulásának kezdeti fokán, s minden valószínűség szerint ilyen és ehhez hasonló alkotásokban kell keresnünk a jellemalkotás csíráit. Tipikus kiindulási pont az agyafúrt szegény ember és a buta uralkodó (gazdag ember) egymás mellé állítása, például A hosszú fülű király, A rizslepényt evő Buddha, A leleményes öreg című mesékben. A hosszú orrú királyról szóló mesének első része (amely tartalmában, szerkezetében és stílusában is lényegesen elkülönül a második résztől) már alig tekinthető mesének, de a racionális és irracionális elemeknek keveredése nem teszi lehetővé, hogy felülkerekedjen a mesei témán, mesei tartalmon. A józan ész, a gondolkodás segítségével előbbre jutott mesehős alakja hasonlít leginkább az európai reneszánsz novellák szereplőihez. A természetfölötti fantasztikus események mellett a valós véletlenek is irányítják, befolyásolják a hős sorsát, de a kettő nem válik el egymástól éppen ezért csak alapja lehet a további fejlődésnek, az irodalomnak, de önmagában sohasem irodalmi. A klasszikus koreai irodalom, amelyik a népköltészet irodalmiasított formája, bizonyítja feltételezésünket. Bármennyire is reális mozzanatokra épül a híres Szim Can, Csun Jan legenda, közben mindig megőrzi a mesei jegyeket, a transzcendens elemeket, valamint a mesei kompozíciót.
A koreai mesék fejlődésének fő iránya (egyrészt igen kezdetleges, naturális, másrészt aránylag fejlett novellaszerű megjelenése) nem független a nép társadalmi-történeti fejlődésétől. Az ország korán kibontakozó kultúrája zsákutcába jutott, és több mint négyszáz éves elzártsága a legutóbbi időkig biztosította a népköltészet funkcióját. A népmesegyűjtés még folyamatban van, a publikálás is alig kezdődött el, de azt máris látni kell, hogy a távol-keleti folklórban önálló helyet foglal el, a valóság tükrözésének eddig kevésbé ismert módját képviseli.
Magyar nyelven most jelenik meg első ízben önálló koreai mesekötet. Korábban csupán néhány többé-kevésbé hiteles mesefordítás jelezte a Kína és Japán szomszédságában élő koreai nép sajátos hangú, emberközelségű mesevilágát."
KRIZA ILDIKÓ
Itt olvasható a mesegyűjtemény.
A Népek meséi c. sorozatnak eddig a következő köteteit mutattuk be:
Urasima Taró, a szegény halász - japán népmesék,
Az istenfiú városa - kambodzsai mondák és mesék,
A sárkánykirály lánya (Tang-kori történetek),
Po úrfi és a tigris - burmai népmesék,
Az arany teknősbéka - vietnámi népmesék és
A nyolcszirmű lótusz - tibeti legendák és mesék.
