Alekszej Loszev: A mítosz dialektikája

A XX. század egyik legnagyobb orosz gondolkodója ma még ismeretlen nálunk, pedig a mítoszkutatásban sok tekintetben Mircea Eliade-t és Northrop Frye-t megelőzve jutott olyan megállapításokra, amelyeket a szakirodalom ma is alapvető fontosságúnak tart. A húszas években írt tanulmány (Loszevet nem sokkal később letartóztatták, és szabadulása után sokáig nem publikálhatott) ma is megkerülhetetlen a mítosz pontos meghatározásának kérdése tekintetében.

Loszev következetesen képviselte azt - a nyugati mítoszkutatásban csak később elterjedt - álláspontot, hogy a mítoszt csakis és kizárólag mítoszként, azaz eleven, átélt, személyes valóságként lehet vizsgálni, a mítoszban való „benne élést” használva kiindulópontként.

Vjacseszlav Ivanov: Nyelv, mítosz, kultúra

A könyv fülszövege:

Az 1929-ben született Vjacseszlav Ivanov, a filológia tudományok doktora, a Szovjetúnió Tudományos Akadémiája Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetének osztályvezetője, napjaink világszerte elismert tudósai közé tartozik. Vizsgálatai körébe éppúgy beletartozik a szemiotika, a jelek általános elmélete, a mítoszkutatás, a kultúrtörténet, mint egy-egy konkrét irodalomelméleti, nyelvi vagy mitológiai probléma feltárása. Ivanov munkássága a nevezetes orosz formalista iskola, Bahtyin és más úttörő kutatók tevékenységének folytatása - tanulmányait ugyanaz a kivételes érzékenység, eredetiség, gondolati töltés jellemzi. Hoppál Mihály, a kötet válogatója és szerkszetőja e gondolattal zárja utószavát:

„Azzal a meggyőződéssel nyújtjuk át Ivanov válogatott tanulmányainak kötetét, hogy bár csak töredéke a hatalmas életműnek, mégis ezek az írások nemcsak rendező, de átrendező erejű új gondolatokat adnak az olvasónak.”

A szakemberek és a mélyebb összefüggések iránt érdeklődő olvasók számára reveláció-számba menő kötetet a szerző emlékezése (ő Vszevolod Ivanovnak, a jeles szovjet írónak a fia), továbbá műveinek válogatott bibligráfiája egészíti ki.


Tartalomjegyzék:

NYELV
Nyelvészet és szemiotika
A kettős szimbolikus osztályozásról
Régi nyelvi és kulturális kapcsolatok a Balkán és Kisázsia között
Etimológia és szövegrekonstrukció

MÍTOSZ
Szláv őstörténet a mitikus és a földrajzi nevek tükrében
Jegyzetek a római és az indoeurópai mitológia tipológiai és történeti-összehasonlító kutatásához
A ló és a fa – kísérlet ősi indiai rituális és mitológiai jelképek megfejtésére
A ló ugor neve és indoeurópai átvételei
Obi-ugor és ket folklórkapcsolatok

KULTÚRA
A pogányság emlékei az orosz ikonokon
A „látható” és „láthatatlan” kategóriája az irodalmi szövegben (Folklórpárhuzamok egy gogol-témához)
Az időfogalom a XX. századi művészetben és kultúrában
A tudományos viselkedés jelrendszerei
A szemiotika szerepe az egyes ember és a közösségek vizsgálatában

Függelék
Nyelvek és mitológiák – Hoppál Mihály szerkesztői utószava
V. V. Ivanov műveinek válogatott bibliográfiája (Kovács Zoltán)

Részlet Az időfogalom a XX. századi művészetben és kultúrában c. fejezetből:

„[...] E mitológiai képzetek megdöbbentően hasonlóak abban, hogy azonos számú (négy vagy öt) »világkorszakot« különböztetnek meg. E korok azonos módon fonódnak össze az ős- »elemekkel« (a vízzel, a tűzzel, a levegővel stb.) és fémekkel vagy az óriásokkal és a törpékkel (így például a maja kultúrában vagy az ősi Kínában). Mindez nyilvánvalóan a társadalmi struktúrák tipológiájában leli magyarázatát. Minden olyan társadalomban, ahol effajta mitológiai koncepciók alakultak ki, megvolt a társadalmi rangok hierarchikus rendszere (rendszerint négy alacsonyabb és az ötödik a királyi főrang), ezek mindegyikánek bizonyos klasszifikációs jelképek felelnek meg, (többek között a négy őselem vagy az őserő valamelyike). Ugyanezt a struktúrát vetítették ki a világkorszakok sorrendjére is, minden világkorszaknak megfeleltettek valamely klasszifikációs szimbólumot. A négy világkorszakra vonatkozó s a négy őselemmel összekapcsolódó tanítást - csakúgy, mint a négy uralkodó kormányzásának korszakait (például az ősi Kínában) - összefüggésbe hozhatjuk azzal a szereppel, amelyet a négyes száma a társadalmi életben játszott, mivel éppen négy kaszt vagy társadalmi rend volt. A mitológiában a négy mitologizált világtáj és az ennek megfelelő istenségek, valamint szimbólumok, egyebek között a virágok, az évszakok formájában, valamint a vallási szertartásokban játszott fontos szerepet a négyes.”

Japán mitológiai elbeszélések

Alcím: Japán őstörténeti feljegyzések és regék olvasmányos gyűjteménye

Japánból fordította: Kevey István és Ichikawa Miyoko

Előszó:
„Bármerre is jártunk a világban, úgy látjuk, hogy a népek szép történeteket őriznek a múltjukról és büszkék ezekre.
A japánok is megőrizték azokat az őseik mesélte csodaszép történeteket, amelyek a japán nép múltjárók szólnak. A régmúltban azonban, amikor még az írást nem ismerték,az ég és a föld keletkezését, az istenek születését, az ősi törzsek dolgait, a hősi cselekedetek és a harcok történetét elbezsélő regéket még csak szájról szájra adták. Később ezeket a regéket és mondákat a Kínából átvett írásjelekkel feljegyezték. Az Istenek Története azonban az egyes falvak, nagycsaládok és a törzsek elbeszéléseiben igen különböztek, és mert az Izumoi Országalapító legendája és a Császári Ház okiratai közt is volt különbség, ezért napjainktól számítva ezerháromszáz évvel ezelőtt, a Tenmu császár rendeletére összegyűjtötték a Császári Ház okiratait és elkészítették a Kodzsiki és a Nihonsoki könyveket. Ez a könyv az így elkészített Kodzsikiben és Nihonsokiban lejegyzett ősi történetek javából válogatott érdekes elbeszélések gyűjteménye.
Úgy véljük, hogy ebből az élvezetes és frissnek ható írásból jól kitűnik, hogy a japánok ősei miként éltek és miként éreztek.”

Egy blogbejegyzés a könyvről.

Miért jön a nyárra tél? - Mongol eredetmondák és mítoszok

Miért jön a nyárra tél? Miért van négy ujja a tarbagánnak? Honnan származnak a mongolok? Miért alkotta meg Kakukk Namdzsil a lófejes hegedűt, a morín húrt? - számos hasonló kérdést fogalmaztak meg a nomád és az erdőlakó mongolok az évszázadok során. Keresték, mint minden más nép, a magyarázatot az őket körülvevő világ jelenségeire, s a kételyekre, kihívásokra ősi bölcsességüket tükröző mondáikban, legendáikban adták meg a választ. Domog - így hívják a halha mongolok az eredetmondákat, eredetlegendákat, mítoszokat, ülger - így hívják a meséiket. A mondáknak, meséknek az alapmotívuma a belső-ázsiai vadászok és nomádok öröksége, de gyakran az ősi rétegtől szinte elválaszthatatlanul beépült a mongol hagyományba az idegen mesekincs is. A magyar népmesék egyik talán legrégibb hőse - a Fehérlófia - megtalálható számos mongol népmesében is, ő a tehéntől lett vitéz, kinek teste félig állat, félig ember, ő Borjúfejű Maszang, vagy a Fehérszájú borjú. Alakja jól ismert a tibeti mesékből is, s mikor a buddhista vallás terjedésével a mongolok megismerkedtek az indiai-tibeti műveltséggel, az írott és a szájhagyomány óhatatlanul hatott egymásra, s ma már nehéz pontosan megmondani egy-egy mesemotívum eredetét. A totemisztikus elképzeléseket tükröző Fehérszájú borjú típusú történet mindenesetre az alapját képezi a mongol meséknek, eredetmondáknak. A mongol mondák, mesék motívumainak ősi rétegét kínai, majd buddhista indiai-tibeti elemekkel gazdagították. Az indiai-tibeti szüzsék legtöbbször a tanító célzatú, példabeszéd gyűjteményekből kerültek át a szájhagyományba, s a bennük szereplő, a mongol pusztáktól, erdőktől idegen lények (elefánt, majom, makara-krokodil stb.) alapján könnyen azonosítható idegen eredetük. A buddhista világnézet általánossá válása után gyakran kicserélődtek az eredeti istenségnevek Sákjamuni Buddha, Vadzsrapáni bódhiszattva, az indiai Eszrua Isten vagy az iráni Ahuramazda mongolosan formált nevére. Az új nevű istenségek új szüzséket is hoztak a mongol mesekincsbe, elsősorban a világ keletkezésével, teremtésével, az asztrális jelenségek eredetével szerepével foglalkozó mondákban mítoszokba.

Bár a mongol népek legrégibb mítosz- és mondakincsének lejegyzése csak a XVIII. sz. végén kezdődött, mikor az első utazók, mint P. S. Pallas, a tudós érdeklődésével, aprólékosan összegyűjtöttek minden adatot az általuk felkeresett népekről, a Nagy Mongol Birodalom kialakulásának idejéből származó írott források is tartalmaznak mitológiai, eredetmagyarázó történeteket. A XIX. században G. N. Potanin, A. M. Pozdneev működésével egyre több mongol mítoszt ismerhetett meg a nyugati világ, az ő feljegyzéseik páratlanul értékesek, számos olyan mondát közöltek, melyeknek nem is ismert azóta sem újabb változatuk. A jeles magyar kutató, Bálint Gábor máig kiadatlan kalmük gyűjtéseiben is előfordulnak mitológiai témák.

A XX. század első felében is az orosz tudósok jártak elől a folklórgyűjtésben, így pl. B. Ja. Vladimircov, Rudnev stb. A legrészletesebben adatolt mitológiai kiadvány a burját M. N. Hangalovtól, majd pedig a nyomdokain járó N. O. Saraksinovától származik, de megjelent több tanulmány a kínai fennhatóság alatt élő, s a hagyományos életmódjukat földművelésre felváltó monguorokról is (D. Schröder). Az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen megnőtt a mongóliai, belső-mongóliai kutatók gyűjtéseinek kiadása valamint a különböző nemzetközi együttműködésekben zajló kutatóexpedíciók anyagainak a közzététele.

Jelen kötet anyagának alapját, egy Mongóliában kiadott mítosz és mondagyűjtemény: a Mongol ardiin domog ülger "Mongol mítoszok, mondák" (l. bibliográfia) képezi, mely az eleven szájhagyomány, valamint a fent említett utazók által közzétett mítoszkincsre épül. Ezt kiegészítettük még más gyűjtésekből néhány olyan, általunk fontosnak tartott mítosszal, melyek nem kerültek be a fent említett gyűjtemény anyagai közé.

Bár a kötetben előfordul néhány burját, ojrát stb. szüzsé, valamennyi mondát, mítoszt halha nyelvből, a Mongol Köztársaság hivatalos és irodalmi nyelvéből fordítottuk.

A fordításban és a szerkesztésben részt vettek az ELTE Belső-ázsiai Tanszékének oktatói, jelenlegi és már végzett hallgatói. Ezúton köszönet szeretetteli, odaadó munkájukért.

Reméljük, hogy a magyar olvasó olyan kötetet tart a kezében, melyben átfogó képet kaphat a mongol gondolkodásmódról, s felfedezhet a mongol mítoszok világában számos, jól ismert magyar népmesei motívumot.

Bevezetőnek választottunk egy aitiologikus mítoszt, mely a mesék eredetét magyarázza. A mesélőket, énekeseket, eposzmondókat nagy becsben tartották a mongolok, s tudásukat túlvilági eredetűnek vélték. A történet hőse Tarvá, mint a jósok és a mitikus énekesek, elveszti látását, hogy mindennél tisztább belső hangjára és érzékeire támaszkodva tovább tudja adni az embereknek az alsó világ urának, Erlig kánnak ajándékát, a mesét.

A mongol és az egyéb idegen eredetű kifejezéseket a Keleti nevek magyar helyesírása című mű rendszere alapján írtuk át, de tudományos átírásuk, valamint szanszkrit, tibeti stb. eredetijük megtalálható a kötet végén levő Mutatóban.

A mítoszok szövegét, motívumait nem "csiszoltuk", nem egészítettük ki, ezért lehet hogy a tisztelt olvasó számára néha "darabosnak" vagy következetlennek fog tűnni a történet vagy a meseszövés, de úgy gondoltuk, hogy ily módon sokkal jobban vissza tudjuk adni a mongolok gondolkodásmódját, s megőrizzük a legrégibb gyűjtések hangulatát is.

Hogyan keletkezett a mese a mongolok között? (Vinkovics Judit)

Sok évvel ezelőtt a mongolok között elterjedt a félelmetes fekete himlő járvány és az emberek százával, ezrével, tömegesen pusztultak tőle. Aki egészséges maradt, fejvesztve menekült, mivel mindenki jósorsa szerint betegedett meg vagy sem.

A menekülők így magára hagytak egy tizenötéves fiatal legényt, az eszméletét vesztett vak Tarvát. A legényt még a lelke is elhagyta, elment a pokolba Erlig kánhoz. Erlig kán a lélek láttán nagyon elcsodálkozott:

- Miért jöttél el, hagytad el testedet, amikor az élet még nem távozott el egészen belőle?

A lélek így válaszolt:

- Úgy tartottam, hogy testem hirtelen meghal, hát, otthagytam, s eljöttem anélkül, hogy megvártam volna, míg végleg elpusztul.

A lélek ilyetén engedelmessége és igyekezete megtetszett Erlig kánnak, ezért így szólt:

- Még nem jött el az időd. Menj vissza gazdádhoz és bújj vissza bele. De mielőtt elmész, kérhetsz tőlem valamit - mondta és végigkísérte a Poklok Birodalmában. Ott aztán volt minden, ami csak előfordulhat az ember életében: gazdagság, kincs, bőség, jósors, boldogság, étel-ital, jókedv, szomorúság, búbánat, könny, szórakozás, játék, nevetés, ének, zene, mese, legenda, tánc. A vak Tarvá lelke végignézett mindent, s végül a mesét választotta. Erlig kán neki adta a mesét és visszaküldte a földre.

Mire a lélek visszatért az élettelenné vált testhez, a hollók már kivájták a szemét. Amikor meglátta, milyen lett teste, nagyon megbánta, hogy vissza kell bújnia belé, de félt volna megszegni Erlig kánnak adott szavát. Mit volt mit tenni, visszabújt a testbe.

A vak Tarvá ezután még sokáig élt, s az emberek meséjét, jövendőjét soha nem tévesztette el. Vak létére a jövendő dolgait előre tudta. Bejárta Mongólia földjét, meséket mesélt, azokkal nevelte-tanította az embereket. Ettől az időtől kezdtek a mongolok között mesét mesélni.

Itt olvasható a könyv.

Egy blog, ami bemutatja a könyvet.

A Távol-Kelet varázsa : népmesék, legendák, történetek

Válogatta, fordította, szerkesztette: Maróczy Magda.

A fiatal magyar olvasók számára még ismeretlen országok (Kína, Thaiföld, Laosz, Burma, Mongólia, Kambodzsa és Japán) különös érzelem- és gondoltavilágát közvetíti ez a könyv.
A történetek között van vidám is, szomorú is, furfangos vagy a józan paraszti észjárásra alapozó és előkelő környezetben játszódó, fantasztikus szövésű mese is. A mesék jó része tanulságokat is tartalmaz: a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.
A mesék, legendák, történetek a mellett, hogy tanítanak, szórakoztatóak és kellemes kikapcsolódást jelentenek, egyben közelebb hozzák a Távol-Kelet sajátos kultúráját is.

A mesegyűjteményben is megtalálható: A Mai Lamu pagoda története c. legendát itt el lehet olvasni.
A könyvben olvasható - A Holdacska és csillagocska c. japán népmesét itt lehet japánul elolvasni.
A varjú, a bab- és szezámmagok c. mesét itt (1, 2) lehet eredetiben, tai nyelven elolvasni.

Az istenfiú városa - kambodzsai mondák és mesék

Fordította: Üveges Ferenc, a jegyzeteket írta: Bodrogi Tibor.

A Népek meséi c. sorozat része.

Részlet az Utószóból, melyet Hans Nevermann írt:

Kambodzsa Indokínának egy része, körülbelül akkora terület, mint Magyarország, de csupán mintegy hárommillió ember lakja. E táj népe erősen különbözik Indokína többi tartományától, azaz a Tonkinból, Anamból és Kokinkínából álló Vietnámtól és a Kambodszával északon határos Laosztól, valamint a nyugati határon elterülő Thaiföldtől.

Már az ország földrajzi arculata is különös. Határait északon a Phnom Dangrak-hegység, nyugaton a Kardamon-hegyek alkotják, továbbá a hatalmas Mekong folyam, a „Vizek Anyja”. E határok között erdőkkel borított síkság terül el, közepén a nagy Tonlé Sap-tóval. Ez az óriási vízfelület 135 kilométer hosszú, 33 kilométer széles, és számos folyó torkollik bele. A Tonlé Chrap Chheam keleten összeköti a tavat a Mekonggal. Télen és tavasszal ezen az úton árad a Tonlé Sap vize a Mekongba; májusban azonban a tibeti, jünnani és laoszi nagy esőzések következtében a folyma olyan nagy mértékben felduzzad, hogy most már innen vezeti a Tonlé Chrap Chheam a vízfölösleget a nagy belső tóba, amely hamarosan kilép medréből, elöntva a szavannákat és erdőket, míg végül júniusban az eredeti egy méterről tizenkilencre emelekedik a víz, és tízezer négyzetkilométernyi területet borít el.

Decemberben azután, ha a víz leapad, és csak mintegy kétezer négyzetkilométert fed, a tó körül termékeny iszap marad, amely trágyázza a rizsföldeket - a tóban pedig töméntelen mennyiségű hal marad vissza, ami rendkívüli jelentőségű Kambodzsa élelemezésére és kereskedelmére nézve. Ilyenkor az áradás idejlre nyári és őszi falvaiba visszavonult lakosság megint visszaköltözik a tó mellé, szorgalmas halászásba kezd, és elülteti a rizst, amíg az új nyár megint visszavonulásra nem kényszeríti.

E nép éppoly különös, mint az általa lakott vidék. Kambodzsa lakói, akik khmereknek nevezik magukat, Hátsó-India egyik legősibb népcsoportjához, az ausztoázsiaiakhoz tartoznak, akik régen sokkal nagyobb területen laktak, minst ma, s csak később szorították őket vissza az északról bevándorló laók, thaik és vietnámiak mai lakóterületükre. E nép legfontosabb szórványai napjainkbanaz alsó-burmai Peguban a monok, Kambodzsában a khmerek a velük rokon szomszéd törzsekkel: az angrak, pear (vagy poor), chong, szamre, stien, pnong (vagy muong), bahnar, szedang, kui (vagy kuoy), szuoy és még számos más törzzsel együtt, amelyek magában Kambodszsában, Dél-Laoszban és Nyugat-Annamban élnek, továbbá a Felső-Burmában, a Salwen folyó vidékén lakó palaung és wa törzsek. Ezek az ausztro-ázsiaiak azáltal különböznek legtöbb szomszédjuktól, hogy nyelvük ne a hangmagasságban eltérő egyszótagú szavakból áll, mint a thaiföldieké, laosziaké és vietnámiaké, hanem - éppúgy, mint az indogermán és indonéziai nyelvekben - a hangamgasság nem játszik szerepet, és többszótagú szavakat is tudnak képezni. A khmer nyelvben például a „küt” = „születni, származni” szóból képezik a „bangküt” = „nemzeni” és „kamnüt” = „születés” szavakat. Az indonéziai eredetű hátsó-indiai népek az egyedüliek, akiknek nyelve az ausztroázsiai vagy mon/khmer nyelvekhez hasonlóan figyelmen kívül hagyja a hangmagasságot. Ezek a népek napjainkban a Dél-Annam hegyei között élő ranglaik, radék, djaraik és az ősi, kihalófélben levő kultúrnép, a tjam.

A khmerek testalkatukban is különböznek szomszédjaiktól. Nagy, szép növésű emberek, átlagmagasságuk 165 cm; szomszédaik mind alacsonyabbak náluk. Bőrük színe valamivel sötétebb, mint a szomszédos népeké, egyfajta világosbarna; hajuk fekete és enyhén göndörödik. Különösen feltünő az arcuk, és mindenekelőtt az alsó állkapocs széles volta, ezáltal a khmerek kicsit durvábbnak tűnnek a többi itteni népnél, de nem hatnak kellemetlenül. A khmerekkel való keveredés folytán napjainkban a Kambodzsától nyugatra eső területeken élő sziámiak közül is sokan ilyen típust mutatnak.

Viseletük hasonló a sziámiakéhoz; szampotnak nevezett, csípőjük köré csavart kendőből áll, ennek egyik végét a lábuk közt áthúzzák, és a kereztcsont táján betűrik. A férfiaknál ehhez járul még egy rövid kavát, a nőknél pedig egy hosszabb vagy széles vállkendő, melyet úgy vetnek át a mellükön, hogy bal vállukat betakarja, a jobbot azonban szabadon ahgyja. Ruházatuk rendszerint gyapotszövetből készül - az előkelőké és gazdagoké azonban selyemből.

A templomoktól és palotáktól eltekintve lakásaik rendszerint cölöpépítmények; ez utóbbiak Tonlé Sap vidékén szokatlanul magasak. Az árterületen és a Mekong mellett ezenkívül előfordulnak vastag, vízszintes bambuszkötegekre épített lakóházak is, amelyek a víz szintjének emelkedésével úszó házakká válnak.


A Népek meséi c. sorozatnak eddig a következő köteteit mutattuk be: Urasima Taró, a szegény halász - japán népmesék, A három özvegy miniszter - koreai népmesék, A sárkánykirály lánya (Tang-kori történetek), A nyolcszirmú lótusz - tibeti legendák és mesék, Po úrfi és a tigris - burmai népmesék és Az arany teknősbéka - vietnámi népmesék c. mesegyűjteményt.

Po úrfi és a tigris - burmai népmesék

Borbás Mária fordítása, szerkesztette: Maung Htin Aung.

A Népek meséi c. sorozat része.

Tigrisek, majmok, elefántok, krokodilusok és teknősbékák népesítik be a burmai meséket. De minden állat között legokosabb a nyúl, az európai mesék gyáva tapsifülese: Bölcs Nyúlnak hívják, s emberek állatok egyaránt hallgatnak szavára.
A burmai Hüvelyk Matyi önmagánál sokkal nagyobb lényeket, tárgyakat is elnyel, majd amikor bajba kerül, előveszi őket, hogy segítségükkel véghezvigye csodálatos tetteit.
Ludas Matyit Burmában Csalafinta Zé úrfinak hívja, az Irrawaddy-folyó hajósgazdájának meg a legényének története pedig a gazdagok és szegények évszázados ellentét példázza.
A Maung Htin Aung gyűjtötte mesékből Burma szavát halljuk, egy távoli világ tárul elénk, megmutatva a burmai nép képzeletének sajátosságait és más népekkel közös vonásait is.

A Népek meséi c. sorozatnak eddig a következő köteteit mutattuk be: Urasima Taró, a szegény halász - japán népmesék, A három özvegy miniszter - koreai népmesék, A sárkánykirály lánya (Tang-kori történetek), Az istenfiú városa - kambodzsai mondák és mesék, A nyolcszirmú lótusz - tibeti legendák és mesék és Az arany teknősbéka - vietnámi népmesék c. mesegyűjteményt.

Tibeti mesék - Han mesék

Fordító: Rozsnyai Katalin (tibeti) és Striker Judit (han)

Az Ó-kínai tanmesék és a Modern kínai tanmesék után a Littoria kiadó a számszerűleg legnagyobb kínai nemzetség a han, valamint a tibeti nemzetség sok ezer éves kultúrájának, Kínában legkedveltebb népmese-remekeivel lepi meg 1994-ben a magyar közönséget.

Ehhez az ikerkiadványhoz sem kell sok kommentár - a nálunk ismeretlen mesék hiánypótló voltát egyrész felesleges bizonygatni, másrészt a két kötet darabjai önmagukért beszélnek, hiábavalóság volna méltatni őket: a távolkeleti kultúra két egyaránt meghatározó nemzetiségének klasszikus sok ezer éves bölcsességet hordozó irodalmi darabjait tesszük a magyar olvasók közkincsévé.


Egy blogbejegyzés olvasható a könyvpárról.

A Terebess Ázsia E-tárban: Tibeti mesék Ladakhból c. mesegyűjtemény olvasható, fordította: Kepe Róbert.

Korábban bemutattuk A hóoroszlán meséi, ill. A kőoroszlán c. tibeti népmesegyűjteményt is.

A nyolcszirmú lótusz - tibeti legendák és mesék

Válogatta, fordította

az utószót és a jegyzeteket írta: Róna Tas András
A Népek meséi c. sorozat része.

Utószó

Az időszámításunk szerinti VII. század derekán új nagyhatalom tűnik fel Belső-Ázsiáiban. Hadserege Turkesztántól a kínai fővárosig, a Bengáliai-öböltől a Pamir-hegységig veri ellenségeit. Királyai arabokkal, törökökkel, kínaiakkal, indiaiakkal harcolnak és szövetkeznek. Az új birodalom a tibeti királyság. A nomád népek életében nem szokatlan gyors tündöklésének azonban a X. század közepére már vége is szakad. Nyomában fejlett írásos kultúra marad, melyet féltve őriznek és fejlesztenek tovább az egyre szaporodó buddhista kolostorok falai között.
A buddhizmus a VII–VIII. század folyamán talál utat Kínából és Indiából Tibetbe. Itt először meg kell küzdenie a régi bon vallással. Ez a samanista elemekből táplálkozó régi tibeti vallás maga is sok elemet vesz át a buddhizmustól, mintegy összeötvözi azt a maga régi hagyományával, valamint a brahmanizmusból, a buddhizmus nagy indiai ellenfelétől vett elemekkel. Kialakítja a maga kései, dogmatikus formáját, mely háttéribe szorulva ugyan, de napjainkig harcol a buddhizmus ellen. Közben a történetileg és politikailag visszaszoruló Tibet fontos vallási központtá válik, a buddhizmus Szentföldjévé. A buddhizmus északi ún. Nagykocsi (mahájána) ága talál itt talajra, elburjánzik benne a misztikus-mágikus elem, hogy azután sok-sok szektára oszolva, újabb és újabb reformátorok kezén nyerje el mai formáját, melyet lamaizmusnak nevezünk. Világképe megtelik az ellentét magába olvasztó, de fel nem oldó dogmatikus rendszer ellentmondásaival. Helyet kapnak benne a természetet megszemélyesítő démonok, a Tant védő és fenyegető szellemek, istenné avatott szentek és szentekben testet öltött istenek. Az összes környező vallásból átvesz valamit, az ember-áldozó Síva kultuszból, a tűzimádó perzsa vallásból, a jó és rossz harcát tanító manicheizmusból éppúgy, mint a kínai taoizmusból vagy a hindu brahmanizmusból, s ezek mind tovább növelik a lamaizmus tarkaságát.
Az egymással harcoló szekták és papi-feudális arisztokrácia által elnyomva ott küszködik a természet fantasztikus mostohaságéval a tibeti pásztorember és a folyóvölgyek földművese. E kis kötet a tibeti népmese-, legenda- és mítoszvilágán keresztül kívánja bemutatni azt a sajátos gondolkodás- és életformát, melyben a "világ tetején" élnek.
A válogatás kettős célt tűzött maga elé. Az első részben a tibeti mese történetéről kíván képet adni, a tibeti birodalom kialakulásától kezdve az egyre jobban háttérbe szoruló bon valláson keresztül az uralmáért harcoló buddhista papság világán át a mai napig élő népmesékig. Egyben a tibeti irodalom történetének vázlatos áttekintését is nyújtja, mivel az egyes szövegeket a megfelelő korszak legjelentősebb irodalmi alkotásaiból válogattuk.
A tibeti királyság kialakulása előtti időbe vezet vissza a hátasló és a vádló elválásának, a ló domesztikálásának története. Az itt közölt részlet egy nagyobb ótibeti mítosz töredéke, mely az Aranykor bukását és a világ megváltozását mondja el. A mítosz még élénken őrzi az ősközösségből kibontakozó és a nemzetségi arisztokrácia vezetése alatt lassan állammá szerveződő kis tibeti fejedelemségek emlékét. Világképében a samanisztikus bon vallás keveredik a csillagok kifürkészhetetlen erejébe vetett hittel és a természet józan megfigyelésével. A ló domesztikálásáról adott mitikus magyarázat tele van meséi elemekkel (hármas szám, három testvér, legkisebb öccs szerepe), a nemzetségi társadalom szokásanyagával (vérbosszú). Szövegét egy VIII–IX. századi kézirat őrizte meg, melyet Stein Aurél fedezett fel a híres tunhuangi barlangokban.
A bon vallás kései, dogmatikus világképére vet fényt a királyfi csodálatos feleségéről szóló történet. A mű a bon vallás szent könyvéből, a Gzermjigből való. Figyelemre méltó tanulsága, hogy a kitaszított szegény emberek között is születhetik kiváló személy, ebben az esetben a királyfi felesége, aki később Gsenrabmibónak, a bon vallás Ellen-Buddhájának, anyja lesz. A történetben kirajzolódó társadalmi és világnézeti kép, nem kevésbé a rítusok, a brahmanizmusra emlékeztetnek.
A második bon történet egy híres buddhista egyházatya, Padmaszambháva, a Lótuszvirágban-született életrajza őrizte meg, de a bon régebbi, sámándobbal varázsoló, révülő-rejtező világára utal.
Az uralomra törő, új vallást követő papok és a régihez húzó királynő drámai összeütközését dolgozza fel a királynő és a szerzetes legendája, közismert keretbe, Putifárné és József történetébe ágyazva. A királynő egyébként történeti személy, Khriszrongldebcan király (742–797) felesége. A hiteles történeti források feljegyzik róla, hogy ellensége volt a buddhizmusnak.
Az első rész utolsó darabja egy mai tibeti, pontosabban ladaki népmesét mutat be.
A kötet második fele egy híres buddhista tanmesegyűjtemény, a Bölcs és Balga példázatainak néhány darabjával ismerteti meg az olvasót. Ez a gyűjtemény ismeretlen indiai eredet után Belső-Ázsián át, kínai közvetítéssel került Tibetbe a IX. század folyamán, ahonnan folytatja útját a mongolokhoz. Része a Kandzsurnák, a buddhisták nagy kanonikus szöveggyűjteményének, melynek első európai ismertetését Körösi Csorna Sándornak köszönhetjük. A Tibetben ma is kedvelt gyűjtemény egyes meséi számos szóbeli változatban élnek szerte a tibeti fennsíkon.
Szemelvényeink itt is csak típusokat kívánnak bemutatni. Az első történet, az emberevő király megtérése, teljes apparátusában mutatja be a keretes buddhista tanító mesét. Nyersanyagát a gyilkosságot főbűnnek tartó buddhizmus és brahmanizmus előtti korból, a véres emberáldozatok és kicsapongó misztériumok világából veszi, de beilleszti a maga erkölcsi világképébe. Célja a vallási tanulság, az élet szenvedéseinek buddhista magyarázata. A lélekvándorlás örök körforgásába került élőlény sorsát előző életében elkövetett tettei határozzák meg. Ebből menekülés csak a buddhista tanítás megvalósítása, a vágyakról, minden szenvedés okozójáról való lemondás, és Buddha megváltó tevékenysége révén lehetséges. Ennek felismerése és megvalósítása során a halandó a megtisztulás különféle fokozatain áthaladva érheti el a teljes vágynélküliség, a buddhává-válás állapotát, a Nirvánát. Ennek az állapotnak tökéletes megvalósítója és előképe a Sákja nemzetségben született Gaotáma, Buddha, aki minden kalpában, minden világkorszakban, egyszer újjászületik, hogy megváltsa a benne hívőket.
A keretes mese Indiától Olaszországig, Angliától Kínáig ismeretes technikája itt lényeges vallási értelmet kap. A történet elmondására szolgáló ürügyből erkölcsi és vallási tanulsággá lép elő. A mesék felhasználása a vallási oktatásra az Ószövetségtől kezdve napjainkig szokása minden kornak és vallásnak.
Mivel a keret unalmassá válhat, a többi mesénél elhagytuk, legfeljebb a magyarázó előtörténetet tartottuk meg.
Válogatásunk egy másik szempontja volt, hogy az egyetemes mesevilágból ismert meséket is közöljünk, hogy megfigyelhető legyen, mennyire alakítja át ezeket a buddhista szemlélet és a tudatos irodalmi alkotás. Jó példája ennek a Kétnemzetségű története, mely a világszerte ismert Három Arany Testvér motívumát dolgozza fel. Az ismert népmesei változatokban a gyermek vízbeesése az anya elleni intrikák következménye, itt azonban egyszerű véletlen, mely a sorsot képviseli. A többi népmesei változatban a hab hajtotta gyermek hosszú kalandok után kerül vissza igazi szüleihez, ehelyett itt egy frappáns salamoni ítélet hangzik el, mely azonban szintén csak ürügy arra, hogy végül is bemutassa a szerzetesség mindenekfölött-valóságát.
Bemutatunk két olyan történetet is (Kéklótusz apáca kalandjai és a Testét a tigrisnek feláldozó királyfi), melyek nem az egyetemes mesekincs építő köveiből készültek, hanem teljes egészében a buddhista világikép szülöttei.
Szövegeink mind tibeti eredetiből készük fordítások. Csak ez teszi lehetővé, hogy valamit visszaadjunk abból a stílusból, mely a sajátos tartalomhoz simulva, igazán tibetivé teszi ezeket az alkotásokat. E stílus főbb jellemvonása az emelkedett, kissé mesterkélt, oktató jellegű hangvétel, a képismétlés, a gondolatritmus és a zárt, buddhista szimbolika, melyben mindennek megvan a maga vallásos értelme. A csodálatos drágakő a buddhista tant jelképezi, melyért fáradságos utat kell megjárni, de birtoklása minden jóval ellátja a hivőt; a királyfi, aki feláldozza magát, valójában Buddha; a távoli rnesszi sziget a túlvilág, és így tovább. A mesék történései csak illusztrációk egy bonyolult és elvont tanításhoz, melyet a nép nem annyira a Tan miatt hallgat, hanem mert mese, színes és megragadó mese.

RÓNA TAS ANDRÁS



A Népek meséi c. sorozatnak eddig a következő köteteit mutattuk be: Urasima Taró, a szegény halász - japán népmesék, Po úrfi és a tigris - burmai népmesék, A három özvegy miniszter - koreai népmesék, valamint A sárkánykirály lánya (Tang-kori történetek), Az istenfiú városa - kambodzsai mondák és mesék és Az arany teknősbéka - vietnámi népmesék c. mesegyűjteményt.

Korábban bemutattuk A hóoroszlán meséi, ill. A kőoroszlán c. tibeti népmesegyűjteményt, valamint a Tibeti mesék - Han mesék c. könyvet.